„A negatív gondolkodás határt szab a teljesítménynek. Ha viszont ezt megfordítjuk, akkor a lehetetlen hirtelen nagyon is elérhetővé válik.” (Amby Burfoot)
A kiégést klasszikusan a segítő foglalkozást végzők munkahelyi ártalmaként írják le, mely a tartós mentális, fizikai és érzelmi megterhelés következtében alakul ki. Következtében teljesítménycsökkenés, tehetetlenség-, inkompetencia- és (ami a leggyötrőbb) értéktelenség-érzés alakul ki. Az érintett ember kapcsolatai konfliktusossá, felszínessé válnak, személyes szükségleteit a háttérbe szorítja – és végső soron bizonyosan valamilyen egészségkárosodást szenved el.
Byung-Chul Han dél-koreai születésű svájci filozófus szerint korunk társadalmai az engedelmes és hasznos munkavállalók kitermelésében érintettek. Az ember teste és életideje a nyereségtöbblet kiszámításához elengedhetetlen mértékegységgé változott. A teljesítmény társadalma úgy gyarmatosította az életünket, hogy a kívülről érkező elvárásokat belső kényszerré változtatta. És vajon mi történik akkor, amikor az úr és a szolga egyetlen személyben egyesül? Milyen lázadás lehetséges? Lehetséges egyáltalán lázadás? A lázadás elfojtása önkizsákmányolás formájában jelenik meg, míg az egyén önként hajszolja magát a teljes kiégésig. A bennünk összpontosuló hatalom erőszaktétele már csak a testünk betegségeinek tüneteiben mutatkozhat meg.
Milyen megküzdési lehetőségeink vannak a kiégésig vezető önkizsákmányolás ellen? Kérdezhetnénk azt is, hogy hogyan szerezhetjük vissza a kontrollt magunktól – magunk felett?
Meg kell vizsgálnunk a kiégést okozó környezetet, helyzetet és annak lehetőségét, hogy azon miként lehet változtatni. A küzdelemhez támogatókat kell szereznünk; munkatársakat, barátokat, családtagokat. De sokszor nem lehet egyszerűen, belátható időn belül változtatni – miközben a gyorsvonat száguld velünk a kiégés felé. Ilyenkor – illetve ilyenkor is – más eszközöket is keresnünk kell. A sport, a pihentető alvás, a relaxáció, a mindfulness gyakorlása mind-mind segíthetnek. És az egészséges táplálkozás: az étel, amit eszünk, és a kultúra, amit falunk. A művészetek rendszeres gyakorlása vagy fogyasztása bizony fontos és hatékony fegyver a kiégés megelőzésében.
De mi is a művészet? Mit ismer el társadalmunk annak? Vajon ha nem szeretek operákat vagy nagy koncerttermekben filharmonikusokat hallgatni, eszköztelenné váltam? A XIX. századig a művészet szorosan kapcsolódott a valláshoz, az egyházakhoz. Ezt követően azonban a vallás szerepe visszaszorult a mindennapi életben. Ezzel együtt a kulturálódás fogalma feltöltődött a hasznos és elvárt tudást biztosító művelődéssel és a szórakozással. A művész fogalma is átalakult, egyre fontosabb lett az individuális alkotó, aki csak a saját nevében beszél. A XX. századra a korábbiakban nem ismert megosztottság jellemezte a művészeteket: a népi és az elitkultúra kettősségét fokozatosan felváltotta az artisztikus (magaskultúra) és a populáris kultúra tartós egymás mellett élése. És ebben a felosztásban a magas és populáris szavak nem minőségi fokmérők, hanem kétféle alkotásmód, kétféle szemléletmód jelzői. A XXI. századra a kultúra valódi céljává nem az azonosság megteremtése vált, hanem éppen a bátorítás a különbözés vállalására, ápolására és művelésére. Így a „mindenkinek a magáét” módján vált a kultúra univerzálissá.
És bár a kultúra univerzálissá és könnyen elérhetővé vált a fenti folyamatok következtében, a teljesítmény, a rohanás és a túlélés társadalmában az igény a művészetek fogyasztására kétségbeejtően hátra sorolódott a mindennapi igények listáján – egy 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt végzett vizsgálat szerint szinte csak az üdvözülés igényét előzi meg.
Gyakorló orvosként a bizonyítékokon alapuló orvoslás az a vezérfonal, ami a mindennapi gyógyító tevékenységemet meghatározza. De a személyes kapcsolat gyógyító erejét sem tudom figyelmen kívül hagyni. Kezdetektől nagyon erősen jelen van a munkám során az a tapasztalás, amit így lehet összefoglalni: „az orvos kezel, a kapcsolat gyógyít”. A terápiás kapcsolat a szomatikus orvoslásban is alapvetően meghatározza a beteg együttműködését a gyógyszerszedésben, az előírt étrend megtartásában, vagy egyéb életmódi javaslatok követésében. De ezt a kapcsolatot ki lehetne használni arra is, hogy a művészet fogyasztására a fentiekhez hasonló javaslatot adjunk.
És ugyanilyen fontos a kórházi tartózkodás során is megteremteni olyan lehetőségeket, melyek a kikapcsolódást, a feltöltődést, az inspirációt szolgálhatják, ilyen lehet osztályos könyvtárak létrehozása, filmklubok szervezése, zeneszobák kialakítása, vagy akár időszakosan fényjátékok szervezése a kórház területén.
Ahogy Albert Einstein mondta: „Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.” Szeretném hinni, hogy egyre többen leszünk, akik élünk az orvos-beteg kapcsolat spirituális erejével, és megtesszük ezeket az apró lépéseket a kiégés társadalmának gyógyítására.
A Fogjunk Össze az Egészségügyért Alapítvány 2024. május 29-i „Művészet és terápia” című szakmai fórumán elhangzott előadás alapján.