A WHO szerint az egészség nem csak a betegség hiányát jelenti, hanem a teljes testi, lelki és szociális jólét állapota. Egyre több kutatás, tanulmány igazolja, hogy az orvosi technológia szédületes fejlődése mellett az orvos és beteg közötti együttérző kommunikáció, az erre épülő bizalom a gyógyulás nélkülözhetetlen része. Sőt, egy-egy intézmény reputációjára, a költségek csökkentésére is hatással van.
„Egy decemberi reggelen édesapám néhány percre kiszakadt időből és térből. Az átmeneti vérellátási zavar rövid időre lebénította a jobb oldalát, elvette tőle a beszéd és a gördülékeny kommunikáció képességét. A család rémülten próbálta megoldani és jól kezelni a kétségbeejtő helyzetet. Mentő, kórház, kivizsgálás. Az orvosok folyamatosan tájékoztattak a vizsgálatok eredményéről, érthetően elmagyarázták, mire számíthatunk, türelemmel válaszoltak a kérdéseinkre. A rövid, lényegre törő beszélgetések során többször elmondták: megértik a félelmeinket, átérzik az aggódást.” Mindez Magyarországon történt, 2022-ben. Az idézett hozzátartozó úgy emlékszik az együttérzés gesztusára, mint megnyugtató és biztos kapaszkodóra egy érzelmileg megterhelő helyzetben.
Egészen biztos, hogy nem egyedi, kivételes esetről van szó, és sokan távoznak rendelőkből, kórházakból hasonlóan pozitív tapasztalattal, mégis a legtöbben úgy összegzik az orvossal folytatott interakciót, mint egy sietős, érzelemmentes beszélgetést, amely kizárólag a betegség és a lehetséges gyógymódok ismertetésére koncentrál. Egy ilyen helyzetben eltűnik a beteg személyisége, nem beszélhet félelmeiről, szorongásairól.
Az idő
Nincs idő – ebben látják az empatikus kommunikáció hiányának egyik okát betegek, hozzátartozók és az egészségügyben dolgozók is. Dr. Robin Youngson aneszteziológus, szervezetfejlesztő, az együttérző orvoslás képviselője úgy véli, az empatikus kommunikáció épp időt takarít meg. A szorongó betegek nem árulják el a betegségük feltárásához, kezelésükhöz elengedhetetlenül fontos információkat. A rövid, személytelen vizit például épp abban akadályozza a beteget, hogy pontosan be tudjon számolni aznapi állapotáról vagy annak változásáról. A vizsgálatok és konzultációk során pedig az a benyomása, hogy a személyisége eltűnik a betegség mögött, vagy ő lesz az „ötöske”.
Az együttérzés apró gesztusokban nyilvánul meg: egy mosoly, a beteg felé forduló testhelyzet, a szemkontaktus, kézfogás, vagy egészen egyszerűen a bemutatkozás éppen elég a bizalom kiépítéséhez. Ehhez, vagyis az együttérzéshez, odafigyeléshez nem kell külön idő, hiszen a legapróbb gesztusok a vizsgálat során is megnyilvánulhatnak. Viszont elengedhetetlen az orvos és beteg közötti bizalom kialakításához, amely a kezelés szempontjából hasznos kommunikáció alapja.
A stressz
Az egészségügyben dolgozók világszerte a kimerültséggel, a stresszel, a kiégéssel küzdenek, amely a túlterheltségből, csalódottságból fakad.
Jill Maben londoni kutató a brit ápolók pályájának időbeli alakulását vizsgálta kérdőívek és interjúk segítségével. A frissen végzett szakképzett ápolók értékrendjét a betegközpontú, holisztikus, magas színvonalú munka iránti elkötelezettség jellemezte. Két évvel a diploma megszerzése után a többség csalódott volt, az eszmék és a megtapasztalt valóság közti szakadék kiégéshez, gyakori munkahelyváltáshoz, pályaelhagyáshoz vezetett. A rossz hangulat ragadós – mondja dr. Robin Youngson, vagyis a stresszes környezetben gyakrabban veszítik el az emberek a türelmüket, ezért jóval több konfliktushelyzet adódik. Az egészségügyi dolgozók feszültsége pedig döntő hatással van a beteggel kialakított kapcsolatra és a gyógyulásra. Jenny Firth-Cozens, az orvosi stressz brit szakértője egyik tanulmányában azt foglalta össze, hogy a stresszes orvosok kevésbé voltak képesek a maga színvonalú betegellátás biztosítására, több hibát követtek el, romlott a kapcsolatuk a beteggel. Ennek következtében csökkent a beteg bizalma az orvos iránt, és egyre kevésbé tartotta be az orvosi utasításokat.
Az orvosok sebezhetősége
Youngson az Együttérző gyógyítás című könyvében kíméletlen őszinteséggel vall saját küzdelméről a stresszel, a kudarcokkal. „Jobb orvossá váltam, amikor elfogadtam az emberi gyengeségeimet” – írja Youngson, és hangsúlyozza: az együttérzés és törődés másokkal akkor lehetséges igazán, ha az orvosok, ápolók önmagukkal is együttérzők tudnak lenni.
A félelmet nem ismerő orvoslás ideálja és a valóság között óriási az ellentmondás. „A kórházban töltött idő alatt tapasztalt orvosként az identitásomat és az önbecsülésemet a technikai szakértelmemre alapoztam. Ha nem tudtam segíteni egy betegen, vagy ami még rosszabb, ártottam neki, rettenetesen szenvedtem a kudarctól” – írja Youngson.
Isabel Menzies pszichoanalitikus közel hatvan évvel ezelőtt publikálta az első tanulmányt az egészségügyben dolgozók sebezhetőségéről. A kutatásában olyan ápolók vettek részt, akik súlyos betegségben szenvedőket ápoltak, akiknek felépülése bizonytalan volt, így az ápolók naponta szembesültek a halál közelségével. A szorongást pedig úgy csökkentették, hogy magukat és a beteget is elszemélytelenítették, a beteget például nem a nevén, hanem a betegsége alapján nevezték meg, önmaguk pedig az egyenruha és a tennivalók listája mögé bújtak. Youngson szerint a „szakmai távolságtartás mint túlélési stratégia illúzió, a kutatások ugyanis azt bizonyítják, hogy az empatikus orvosokat veszélyezteti legkevésbé a kiégés veszélye.
A stressz kezelésében Youngson a buddhizmus felé fordult, neki a tudatosság, a tanult optimizmus, tudatos jelenlét és meditáció segített.
Az intézmény és az együttérző gyógyítás
Az empátián, a bizalmon alapuló viszony egészségügyi dolgozó és beteg között túlmutat az interperszonális viszonyon, nem kizárólag a gyógyítás egyik tudatosan használt, hatékony eszköze. Youngson szerint az együttérző gyógyítás hatása az egészségügyi intézmény működése számára is egyértelműen előnyös.
Egy amerikai felmérés szerint a betegek azért nyomják meg a nővérhívó gombot, mert fájdalomcsillapítóra van szükségük, vagy szeretnének vécére menni, esetleg változtatnának a testhelyzetükön, vagy egy fontos dolog nincs elérhető távolságban. Martha Walls főnővér egy amerikai klinikán arra kérte munkatársait, hogy óránként járják körbe a kórtermeket, és kérdezzenek rá, a fentiek közül miben tudnak segíteni a betegnek. Az újítás, amelynek kezdetben egyáltalán nem örültek az ápolók, az alábbi változásokat hozta: kevesebbet szólt a nővérhívó, így az ápolóknak kevesebbszer kellett megszakítaniuk az aktuális feladataikat, kevesebbet gyalogoltak, több időt töltöttek a közvetlen betegellátással, csökkent a véletlen balesetek, elesések és a felfekvések száma, nőtt a betegelégedettség, és javult a kórház hírneve.
Az amerikai „órás kör” példája jól mutatja, hogy egy kis, kreatív változásnak a munkaszervezésben milyen hatása van egy intézmény működésére, megítélésére. Youngson szerint a tapasztalatok alapján az empátia és a törődés jobb klinikai eredményekhez vezet: csökken a komplikációk száma, lerövidül a kórházi tartózkodás, a bizalom pedig az orvos utasításainak betartását eredményezi a kezelés során. Nő a betegek elégedettsége, és csökken a peres ügyek, kártérítési igények száma. Javul a kórház elismertsége, vonzóbbá válik az egészségügyi dolgozók számára, és csökken a munkaerő-fluktuáció mértéke.
A cikk írásához használt irodalom:
Dr. Robin Youngson: Együttérző gyógyítás. Szemléletváltás az orvoslásban, HVG Könyvek, 2017. Fordította: dr. Kovács Eszter