Régen történt eseményt elevenítek most fel, amely, ha hiszik, ha nem, a huszadik század végén esett meg velem. Az országhatártól nem messze, a húsz kilométerre lévő romániai kisvárosban éltem Nagyszalontán. Az 1989-es forradalom utáni években sokan jártak át Magyarországra idénymunkásként dolgozni. Fiatal lányként, szerelmes menyasszonyként vakon követtem vőlegényemet egy nyáron a Békés megyei farmra. Egy hónapos szabadságot vettem ki munkahelyemen, ahol irodai alkalmazott voltam, és felcsaptam libapásztornak. Vőlegényem, aki munka mellett egyetemre járt, ugyanis egy autóról álmodott. Minden vágya az volt, hogy megtapasztalhassa a vezetés örömét. Csakhogy kevéske fizetéséből nem tellett effajta luxusra. Minden év nyarán fogta magát, és bármilyen munkát elvállalt, még mosogatott is a gyulai fürdő büféjében.
Azon az emlékezetes nyáron azonban már nem tartottak igényt munkájára a megcsappant vendégszám miatt, így elkeseredetten bandukolt a határ felé. Éppen autóstoppal szeretett volna hazaindulni, amikor egy gyönyörű autó vette fel utasként. Szóba elegyedtek, és a fiatal, lyukas zsebű egyetemista elsírta bánatát: miszerint ő mindenképpen dolgozni szeretett volna ezen a nyáron, és megvenni a keresetéből egy lerozzant jószágot, egy lepusztult Dacia márkájú autót. Az autó középkorú vezetőjének felcsillant a szeme, hisz éppen olcsó romániai munkásokat keresett libafarmjára. Azonnal megállapodást kötöttek, hogy elvállalja a munkát, és még erősítést is szerez menyasszonya személyében. Nekem persze nem vallotta be a farmon uralkodó állapotokat, miszerint nincs víz, nincs villany, nincs gáztűzhely, és a legközelebbi lakott település hét kilométerre van.
Ő egy hónappal hamarább beállt a libafarmra, én csupán néhány hétre vállalkoztam. Mikor a határon a megbeszélt időpontban gyönyörű kocsi suhant elém, és azzal száguldoztunk új munkahelyem felé, még nem is sejthettem, mi vár rám. Városi lányként tömbházrengetegben nőttem fel, libát csak könyvekben láttam. Valósággal rettegtem, amikor szörnyű rikácsolással, gágogással körbefogott tizenötezer liba. Vőlegényem széles mosollyal az arcán fogadott a szerény hajlékban, ahol néhány perc alatt több mint száz évet pörgethettem volna vissza az időből. Kis körömcipőmben bokáig süllyedtem a sárban, és affektálva kérdeztem: Hol fogok főzni, ha nincs gáztűzhely? Hol lehet mosakodni, ha nincs víz? Hogy fogunk világítani, ha nincs villany? A tulajdonos persze, látva rémült arcomat, minden tőle telhetőt megígért: majd hozok ki turista gázpalackot, és azon lehet zacskós levest készíteni. Majd hozok petróleumot, és a petróleumlámpa fényénél romantikus estéket tölthetünk. Persze ígéretét nem tartotta be. Napokig felénk se nézett, még ennivalónk is szűkösen volt. A tanyán volt még egy házaspár, ők egy szót se tudtak magyarul, románok voltak. Ilyen 24 órás állást a helybeliek nem vállaltak el, főleg ennyi pénzért. A munkarend szó szerint látástól vakulásig terjedt. Hajnalban ki kellett terelni a libákat a legelőre, majd hazaterelni, vizet húzni a kútból, kiadni a tápot, délután újra kiterelni estig. Éjjel pedig résen lenni, mert több libának leharapták a fejét reggelre, valószínű, hogy rókák lehettek.
Mikor szembesültem a helyzettel, már nem volt visszaút, elhatároztam, végigcsinálom, ha addig élek is. Hiába próbáltam aludni éjszakánként, az egerek örökös rágcsálásától nem tudtam, minduntalan helyet cseréltem párommal. Az volt a rögeszmém, hogy ha belül alszom, akkor a falon fognak felmászni a rágcsálók, és rám ugranak, ha kívül aludtam, akkor szintén rettegtem. Azzal, hogy a kútból húzott jéghideg vízből kell mosakodni, még valahogy megbarátkoztam, de hogy bográcsban főzzünk, és tüzet rakjunk, az valahogy nem ment nekem. Főleg azt nem tudtam megemészteni, hogy amikor nem volt mit ennünk, levágtunk egy libát a sok közül. Merő rettegésben teltek a napjaim, de – csodás módon – amitől a legjobban féltem, a rengeteg liba társaságától, az nem is volt olyan ijesztő. Néhány nap után olyan otthonosan mozogtam, mintha egész életemben közöttük éltem volna. Már-már ismertem néhányat közülük. Tudtam, melyiknek fáj a szeme, melyiknek törött el a szárnya. Melyik az, aki olyan félszeg, hogy társai félrelökik, és megeszik előle az ételt.
Voltak olyan forró napok, amikor a közeli csatornában meg tudtunk mártózni, és pár órára megfeledkeztünk arról, hogy milyen nyomorúságos helyen is vagyunk tulajdonképpen.
Ilyenkor persze a másik pár állt helyt, míg mi elkalandoztunk. Ők többször is elhagyták a tanyát. Bebandukoltak a legközelebbi községbe, és kiegészítették a silány étrendjüket gyümölccsel, édességgel. Mi fogunkhoz vertük a garast, a világért se költöttünk volna el egyetlen petákot sem a nehezen megkeresett összegből. Sohasem mentünk be a faluba, nehogy kísértésbe essünk a sok finomság láttán. Csorgó nyállal figyeltük, milyen „zsákmánnyal” térnek haza munkatársaink a boltból. A zsugoriságunk végül jóval több kiadással járt, olyan váratlan dolog történt, amire nem számítottunk.
Szeptember elején ugyanis vőlegényemnek haza kellett utaznia néhány napra, hogy egy elmaradt vizsgáját pótolja Nagyváradon. Szeptember 6-án elbúcsúzott tőlünk, engem a fiatal párra bízott. Aznap este a kis nyomorúságos viskó konyharészében üldögéltünk a román feleséggel, amikor nagy robbanás hallatszott, és az egyetlen kijáraton tűz tódult be. Nem fogtam fel hirtelen, honnan jöhetett a nagy erejű robbanás, de pillanatok alatt levegőt sem kaptam. A tűz hamar terjedt, és minden útjában álló ruhát felfalt. Szerencsére nem veszítettem el a lélekjelenlétemet, és kiugrottam az ablakon.
Tudni kell azonban, hogy petróleumlámpával világítottunk. A farm tulajdonosa napok óta felénk se nézett, így nem volt mit tölteni a lámpába. Míg mi a román lánnyal a konyhában voltunk, a rendkívüli ésszel megáldott román úriember az égő lámpába benzint csűrölt. Az előtérben nagy mennyiségű benzin állt műanyag hordókban, ezzel az üzemanyaggal húztuk fel a vizet a kútból. Ebből volt bőven, így szegény ördög azt gondolta, ha nincs ló, jó lesz a szamár is. Alaposan ráfaragott, mert az égő petróleumlámpa felrobbant a kezében, amikor benzinnel töltötte meg. Ráadásul az előtérben tárolt benzin is lángra lobbant. A mi hősünk elesett a kiáramló benzinfolyadékban, arca és karja megégett. Az asszonykája sikeresen kiugrott az épület ablakán, és talpra esett, mint a macska, csak az útlevelekért és pénzéért aggódva visszamászott a tűzbe. Hiába kereste értékeit, csak a hűlt helyüket találta. Az egyik karjába viszont belemartak a lángok.
Mivel én világéletemben csapnivaló tornász voltam, nekem úgy sikerült kiugranom, hogy a bal könyökömre estem. Az ablaküveg sok helyen felsebzett, számtalan vérző sebbel tátongva tértem magamhoz. A kalyiba belső berendezése és minden értékünk, iratok, ruhák mind odavesztek a tűzben. Szerencsére az épület nem robbant fel, akkor még örültem is, hogy az oly sokszor beígért gázpalackot sohasem kaptuk meg. Mert ha a tulajdonos állja a szavát, ma nem tudnám papírra vetni ezeket a sorokat. A román házaspár borzalmas kínokat állt ki, égési sérüléseik miatt észveszejtő ordítozásba kezdtek. Nem volt mit tenni, késő este kilenc óra tájékán nekem kellett segítségért szaladnom. Ők egy mukkot se tudtak magyarul, hiába indulnak útnak, úgysem tudták volna elmondani senkinek, hogy milyen bajban vagyunk a farmon. Mivel én sosem jártam a faluban, azt sem tudtam, merre induljak, csak a távoli messzeségben láttam égni a lámpákat az országúton. A másik szoba nem égett le, onnan kikerestük a gazda elérhetőségét, címét, és azzal a kis notesszal a kezemben indultam útnak. A karomból szivárgott a vér, az arcom koromfekete volt, a ruhám sem lehetett különb. Soha életemben nem féltem úgy, mint akkor azon a kísérteties estén. Tudni kell rólam, hogy nagyon félek a kutyáktól, még a legkisebb ugató lénytől is inamba száll a bátorságom. A hét kilométert magam sem tudom, mennyi idő alatt tettem meg, de rettegtem, nehogy a sötétben találkozzam egy kóbor kutyafalkával. Minden megrezzent levél, minden vijjogó bagoly hangjára torkomban dobogott a szívem. Kukoricaföldön, erdőn és veteményesen át vitt az utam, mígnem megérkeztem a falu legszélén álló kis házhoz. Bátortalanul bezörgettem, egy öreg anyóka nyitott ajtót. Nem lehettem valami szívet melengető látvány, hisz valósággal megdöbbent, amikor meglátott. Kétségbeesettem kértem segítségét, és egy szuszra elhadartam, mi történt velünk. Kedvesen beinvitált, lemosta sebeimet, megnyugtatott, és hamar nekilátott kisilabizálni, hová is kéne telefonálni. A noteszból, amit a kezemben tartottam, ugyanis egy szót sem lehetett kiolvasni. A vér ellepte lapjait, de szerencsére elmondásomból, hogy hol, melyik faluban lakik a tulajdonos, kikeresték a telefonkönyvben a számot, és felhívták. Csak a lánya volt otthon, aki elmondta: apja Romániában van üzleti úton, de megígérte, hogy ő gyorsan autóba ül, és kimegy a szerencsétlenül jártakhoz. Nemsokára meg is érkezett a fiatal lány egy terepjáróval, engem felvett a faluban, utána kimentünk a libafarmra. A két égett ember ott jajveszékelt az árokban, siratták sorsukat, értékeiket.
Hamar bevitt minket a gazda lánya a békéscsabai kórházba, ahol a két égett polgártársamnak borzalmas kínokat kellett kiállniuk. Én tolmácsoltam a kórházban, és kértem őket, őrizzék meg hidegvérüket, amikor az égett bőrt távolítják el róluk. Az én karomat még akkor éjjel megfilmezték, és kiderült, a könyököm ripityára tört. Másnap hajnalban sürgősségi műtétként meg is operáltak, platinát szereltek a könyökömbe, utána gipszelték be. Mire vőlegényem visszatért, már minden megrázkódtatáson túl voltam.
Hálás köszönettel gondolok vissza a balestem után kapott ellátásra, a kedves békéscsabai nővérek hozzám való jóságára. Egyikük kikísért megfürdetni, mert a tűzből való menekülés közben mindenem kormos, füstös lett. A hosszú hajam is megpörkölődött, kicsit lelkileg is meg voltam zuhanva, hisz felfogtam, hogy életveszélyben voltam.
Bátorítottak, vigasztaltak, hogy osztályukon minden tőlük telhetőt megtesznek a betegekért. Az operáló orvosoknak is köszönöm, hogy a könyökömet sikerült helyrehozniuk. Elmondták, hogy nem is a platina beszerelése a nehéz műtét, hanem az öt hét gipsz utáni új operáció, a fém kivétele.
A román házaspár a farm tulajdonosának falusi házában lábadozott, én pedig a kórházban feküdtem. Amikor a párom megérkezett Romániából, benyitott a gazda házának kapuján. Még furcsállta is, mit keres a román fiatalember a tulajdonos lakásában, és miért borítja fehér hab az arcát. Talán azt gondolhatta, éppen borotválkozás közben zavarja. Arra kérték, üljön le szépen, mert még hanyatt vágódik, amikor megtudja, mi történt. Szépen aprólékosan elmondták neki a történteket, és amikor megtudta, hogy én műtéten estem át, azonnal bejött hozzám a kórházba. Sírva borultunk egymásra, és tudtuk, ebből már nem lesz Dacia. A költségeket, a műtétet a libafarm tulajdonosa állta. Én végül is szenvedő alanya voltam részben a gondatlanságnak, és részben az emberi butaságnak. A gazda is érezte, hogy ludas a dologban, hisz ő nem vitt napok óta petróleumot a lámpába. A tüzet okozó „forrófejű” román is hibás volt a balesetben. Mindenki elszörnyülködve hallgatta meséjét, hogy ő végső elkeseredésében vetemedett arra, hogy kipróbálja, jó lesz-e benzin is a lámpába.
Vőlegényem nem kísért haza Nagyszalontára a törött kezemmel, hanem beállt a farmra, és négy ember helyett dolgozott, hogy ellássa az állatokat. Szüleim nem is akartak elengedni engem, a kis irodakukacot, libát őrizni. Mintha előre tudták volna, hogy bajom esik. Édesapám még egy papírlapra szerződést is íratott párommal, melyben az állt, hogy az előre megbeszélt időpontban úgy hoz haza, hogy hajam szála sem fog meggörbülni. A minap került kezembe a kis megállapodás, amit akkor irtó viccesnek találtunk. Az is igaz, hogy pont azon a napon történt a baleset, amikor nem tudott rám vigyázni, mert az elbukott vizsgáját pótolta.
A legnagyobb félelem az, amikor az életedért küzdesz. Ha akkor, a fojtogató füstben pánikban esem, és nem a menekülést választom, nem tapasztalhattam volna meg, hogy a második születésnapom szeptember 6-án van.
A 2000-es évben arra az elhatározásra jutottunk, hogy Magyarországra települünk. Tizenkét éve a szegedi Belgyógyászati Klinikán dolgozom orvosírnokként. Idén nyáron, éppen ötvenéves koromban fog eljönni az a nap, hogy harminc éve kezdtem meg a munkát.
Bizonyára megértik, hogy azóta, ha meghallom az Omega együttes slágerét, miszerint „Petróleumlámpa, milyen szép a lángja”, mindig könnyek szöknek a szemembe.