„Egy kis tó sáros vizében, a vízililiomok alatt, társaival együtt élt egy kis vízi bogár. Közös életük a tó zavartalan vizében egyszerű és kényelmes volt. Azonban időről időre szomorúság költözött a szívükbe, mikor némelyik barátjuk felmászott a vízililiom szárán, és soha többé nem tért vissza. Amikor ez történt, tudták: barátjuk örökre elhagyta őket; meghalt.
Egy napon aztán a kis vízi bogár ellenállhatatlan, sürgető kényszert érzett rá, hogy ő maga is felmásszon a liliom szárán. Azonban eltökélte: ő nem örökre távozik. Visszajön, és elmondja barátainak, mit talált odafenn, a szár tetején.
Amikor felért, és kimászott a vízből a felszínre, megpihent a vízililiom levelén. Annyira kimerült volt, és a napsugár olyan jó meleggel vette körül, hogy úgy döntött: muszáj szundítania egyet. Amíg aludt, a kis bogár teste átalakult. Egy gyönyörű, kék farkú szitakötő testévé változott, széles szárnyakkal, és repülésre termett testtel.
Felröppent hát a levegőbe! Ahogyan szárnyalt, maga előtt látta egy vadonatúj világ minden szépségét – egy teljesen más, sokkal nagyobb, csodálatos életét, amelyről eddig nem tudta, hogy létezik.
Ekkor eszébe jutottak bogár barátai; és az, hogy ők most azt gondolják róla: meghalt. Vissza akart menni hozzájuk; elmondani, megmagyarázni nekik: most sokkal inkább él, mint korábban valaha. Az élete kiteljesedett, nem véget ért.
De új, szitakötő teste már nem képes lemenni a vízbe. Nem tud visszatérni, hogy elmondhassa barátainak a jó hírt…
Aztán megértette: el fog jönni az ő idejük is, amikor megtudják mindazt, amit ő már most tud. Így hát megmozdította szárnyait, és elröppent új, örömteli élete felé.”
(részlet Doris Stickney Waterbugs and Dragonflies. Explaining Death to Young Children c. könyvéből)
Bevezetés
Az emberi lét kezdete óta megkerülhetetlenek a gyógyítás, a szülészet, az ápolás, a betegség, a halál, majd az egészség és egészségmegőrzés kérdései. A régmúlt ilyen témájú emlékeit kutatva azt tapasztaljuk, hogy „nincs új a Nap alatt” – bár a megoldások alapvetően változtak, a problémák már az időszámításunk előtti időkben is nagyon hasonlóak voltak, mint napjainkban.
Boszorkányság, démoni erők, csillagok és isteni hatalom hatása az emberre – mindez végigkíséri történelmünket, de már az ókortól kezdve komoly tudományos kutatások képezték az alapját a gyógyításnak, míg elérünk napjainkhoz, amikor a bizonyítékokon alapuló orvoslás az egyetlen járható út a gyógyítók számára.
A medicina a legrégibb művészetek és a legfiatalabb tudományok egyike – írta Nussbaum, az excentrikus német sebész a XIX. század utolsó harmadában. Tudomány jellege a szcientometria kezdeteitől fogva domináns szerepet játszik, művészet jellege mára jelentősen elhalványult.
Orvosnőként nem tudok nem írni arról, hogy már a Krisztus előtti időkből van írásos bizonyítéka annak, hogy nők is betölthettek magas orvosi pozíciókat. Időszámításunk előtt 2700 körül, Memphisz városában élt Merit Ptah, akit a sírján található hieroglifák főorvosként jelölnek meg. Körülbelül 200 évvel később egy másik női orvos, Peszeset nevét tették halhatatlanná fia, Ahethetep főpap sírján, ahol őt „a női orvosok felügyelője” címmel jelölték meg.
Az utóbbi időkben az egészségügy egyik legnagyobb kihívása volt a SARS CoV2 okozta világjárvány leküzdése. Nagyon izgalmas volt átélni, ahogy az új kórokozó, az új és ismeretlen betegség megjelenése mintha visszarepített volna minket az időben – és a nagy esetszámú vizsgálatokon alapuló kezelési protokollok megjelenéséig ismét felbukkantak, sokszor sajnos még az egészségügyi végzettségűek körében is, a hiten és a korunk mágiájaként értelmezhető konteókon alapuló megoldások.
A bizonyítékokon alapuló orvoslás
Az írásom elején említett szitakötőre visszautalva, szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert mi vissza tudunk térni – és kötelességünk is visszatérni – a vízbe, és a pályájukon még mögöttünk haladóknak megtanítani mindazt, amit mi már tudhatunk.
A bizonyítékokon alapuló orvoslás (EBM – evidence-based medicine) „az aktuális legjobb bizonyítékok lelkiismeretes, kifejezett és megfontolt felhasználása az egyes betegek ellátásával kapcsolatos döntések meghozatalakor.” Az EBM célja, hogy a klinikai kezeléssel kapcsolatos döntéshozatal során a klinikus tapasztalatait, a beteg értékeit és a rendelkezésre álló legjobb tudományos információkat integrálja.
Negyed évszázada végeztem az egyetemen, és ez alatt az idő alatt nagyon sokat fejlődött, változott az orvoslás. Jelen írásomban nem szeretnék foglalkozni a számtalan új eljárás ismertetésével, csak néhány, ebben az időszakban bekövetkezett szemléletváltozást szeretnék bemutatni, a teljesség igénye nélkül.
Változások
A 2-es típusú cukorbetegség célértékei
Pályám kezdetén a 2-es típusú cukorbetegség kezelésének jelmondata az volt: „mindenki megérdemli az euglikémiát (normális vércukor értéket)!”. A szoros, szigorú kontroll, amivel a normálishoz közeli vércukor értékeket akartak elérni, valóban a hosszú távú szövődmények kialakulásának csökkenését eredményezte. A betegek össz-halálozása azonban nem csökkent, hanem inkább enyhén növekedett is. Ennek oka a szoros vércukor kontroll mellett az akár halálos kimenetelű hipoglikémiás (alacsony vércukorszinttel járó) rosszullétek gyakoribb előfordulása volt.
Az adatok alapján a Hba1c (120 napra vonatkozó átlagos vércukor érték) célértékét módosították, hazánkban jelenleg 7% (53 mmol/mol) ebben a betegcsoportban.
A sztatin (vérzsírcsökkentő) kezelés indikációja
25 évvel ezelőtt a sztatin kezelés szükségessége az elsődleges (korábbi kardiovaszkuláris esemény nélküli), másodlagos és harmadlagos (korábbi kardiovaszkuláris eseményt követő) megelőzésben is vitathatatlan volt. Akkoriban volt olyan vélemény is, miszerint 50 éves kor felett – néhány más gyógyszerrel együtt – egy egészséges embernek is kell szednie sztatint. Az elsődleges megelőzésben azonban a sztatin kezelés nem igazolta a hosszú távú adatok alapján azt az előnyt, amit vártunk tőle.
Az európai ateroszklerózis irányelv szerint a sztatin kezelés megfontolása még mindig igen korán javasolt, különösen a magas kockázatú betegcsoportokban, ha az életmódkezelés nem elegendő. Az új amerikai ACC/AHA koleszterinkezelési irányelv azonban tartózkodóbbá és a primer prevenció szempontrendszere tekintetében sokkal bonyolultabbá vált. A kombinációs és/vagy időskori koleszterincsökkentés tekintetében az irányelvek eléggé megosztottak, de szintén sokkal visszafogottabbak, mind a primer, mind a szekunder prevenció területén.
Veseelégtelen betegek vérszegénységének kezelése
A krónikus veseelégtelenség egyik leggyakoribb szövődménye a vérszegénység, mely a normálisan a vese által termelt eritropoietin nevű hormon hiányának következménye. A hormon pótlására évtizedek óta van lehetőség. Az eritripoietin kezelés bevezetésekor a betegek életminőségét szem előtt tartva az egészséges emberek vérképéhez hasonlító értékek elérése volt a cél. A beteg életminősége, terhelhetősége ebben a tartományban valóban jobb volt, de a hormonkezeléssel elért magasabb (az egészségesekét megközelítő) hemoglobin szint mellett jelentősen növekedett a trombo-embóliás (vérrögképződéssel járó) betegségek előfordulása, mely összességében a túlélést, az életminőséget mégis inkább csökkentette.
Az adatok alapján a terápiás célértéket jelentősen csökkentették az ajánlások.
(folytatjuk)