“– Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
– Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
– Az álmoknak is van színe?
– Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
– Milyen színű az öröm?
– Fényes, kis barátom.
– És a magány?
– A magány az ibolya színét viseli.
– Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
– És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
– Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa.
– Na és a szerelem?
– A szerelem színe a telihold.
– Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”
Alkyoni Papadaki: A hold színe
(ford. Donáti István)
Magyarországon az 1970-es évek óta tartó trend következtében a korábban természetesnek tartott nagycsalád, ahol több generáció élt és dolgozott együtt, ma már egyáltalán nem jellemző – a legtipikusabbnak mondott együttélési forma jelenleg a nukleáris család (szülők és gyerekek).
A paraszti kultúra felszámolása a felvilágosodás után megkezdődött, majd Magyarországon a rendszerváltás után különösen felerősödött az a tendencia, hogy az emberek csak saját magukra vagy a szűk környezetükre figyelnek. Ennek egyik fő oka, hogy a magyar társadalomban hosszú idő óta nem fordult elő, hogy az emberek „jóllakjanak”, lelkileg és fizikai vonatkozásban is. Ez a kielégítetlenségérzés nem igazán engedi meg, hogy az egyéni érdekeken kívül másét is tekintetbe vegyük. Ha egy társadalom el tudja érni egy jóléti minőség állapotát, abból könnyebb kifelé, a másik felé tekinteni. Ám ha az emberek nagy része hiányt él meg a napi szükségletében és a szeretetben, akkor társadalmi szinten nehéz várni tőlük, hogy segítsenek, hiszen ők maguk is hiányban léteznek.
A magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban. A magány az „új szegénység”, a jól táplált ember éhsége. Döntő szerepet játszik a jelenkor összes társadalmi betegségében. Az atomizált, nukleáris család magányos hely, amikor pedig a nukleáris család is megbukik, az egyén gyakran teljesen kapcsolatok nélkül marad, és elidegenedik másoktól. Ezen kívül a modern társadalmi változások sebessége olyan elhidegülést és érzelmi eltávolodást, valamint a társadalmi kohézió olyan szintű hiányát eredményezi, hogy az emberek sokszor úgy érzik, idegen és kiismerhetetlen világban élnek.
A magány akkor is szorongató érzés, ha valaki a békés hétköznapjait és a sikereit nem tudja megosztani senkivel. Fojtogatóvá válik azonban, ha a bajban, félelmeinkben, fájdalmunkban maradunk egyedül – különösen az élet végén, a haldoklás folyamatában.
Pályám kezdete óta foglalkoztatott a gondolat, hogy hogyan segíthetnék – nem palliatív orvosként is – a betegeimnek az életük utolsó napjaiban, óráiban. Nem a professzionális segítség kérdése foglalkoztatott, hiszen az egyértelmű, protokollok által szabályozott. A jelenlét, az érintés, a jó szó az, amiben tapasztalatom szerint legtöbbször hiányt szenved a kórházban haldokló beteg. A hozzátartozók túlhajszolt életük, fizikai vagy érzelmi eltávolodásuk, illetve saját félelmük miatt gyakran nem tudják megadni azt az életből távozónak, hogy otthon, szerettei körében tegye meg ezt az utolsó lépést. A hospice intézmények száma messze nem elegendő a rászorulók elhelyezésére, de még az otthoni kíséret biztosítására sincs elegendő kapacitás. A betegek így sokszor aktív osztályokon halnak meg, szerencsés esetben úgy, hogy mellettük vannak szeretteik, de nagyon sokszor – és egyre többször – magányosan.
A haldoklásnak a haldoklóról kell szólnia. Az ő érdekei, igényei élveznek prioritást. Mindenben. Magánemberként és orvosként is úgy érzem, hatalmas adomány elkísérni valakit ezen az úton. Nem adhatok többet egy gyógyíthatatlan szerettemnek vagy betegemnek annál, hogy mellette vagyok: hogy az utolsó napon, az utolsó órában is megfogom a kezét, megsimogatom a homlokát, vizet csöpögtetek a nyelvére. Nefrológusként sok betegemet veszítem el több évtizedes gondozás után – úgy tudom megőrizni az integritásomat, azért tudok továbblépni, mert mellettük és hozzátartozóik mellett vagyok mindvégig. Ez nem kivesz belőlem, hanem táplál engem.
1986-ban Sandra Clarke, egy oregoni ápolónő nem tudott egy idős, haldokló betege mellett maradni, mikor a férfi erre kérte, mert a többi betegét is el kellett látnia. Mikor másfél óra múlva visszatért a beteghez, már nem találta életben. Bűntudatot érzett, frusztrált volt – nem azért, mert segíthetett volna rajta, nem lehetett volna segíteni. Hanem mert megélte a beteg magányát, amit nem tudott enyhíteni. A bűntudat, a fájdalom nem hagyta el éveken keresztül, míg 2001-ben saját kórházában elindította a „No one dies alone” mozgalmat, elsősorban a kórházban dolgozó önkéntesekkel. Mostanra már 200 önkéntes váltja egymást a szolgálatban Sandra kórházában. Világszerte pedig mára a mozgalomnak 400 egészségügyi intézményben vannak csoportjai, önkéntesei. A több évtizedes tapasztalat alapján az önkéntesek számára is nagyon felemelő élmény, hogy jelen lehetnek a betegek utolsó óráiban. Elbeszéléseik szerint úgy érzik, megnyugtatja őket a jelenlétük: ahogy fogják a kezüket, beszélnek hozzájuk.
A társadalom gyógyítása hosszú időt vesz igénybe, sok munkát igényel – oktatást, felvilágosítást, támogatást. Mégis hiszem, hogy előbb-utóbb sokkal több beteg távozik az életből a szerettei körében. És hiszem azt is, hogy hazánkban is vannak olyan intézmények, és vannak önkéntesek, akik szívesen csatlakoznak a mozgalomhoz – és nem kell senkinek egyedül meghalnia.
Senki sem magától lett olyan, amilyen. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk, része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak és sikereinknek is. “
George Matthew Adams
Irodalomjegyzék
Visontai-Szabó Katalin: Lélektani folyamatok és ezek következményei a szülők kapcsolatának felbomlása során. Magyar Rendészet, 2018/3. 125—137.
Bagdy Emőke – Kalo Jenő – Popper Péter – Ranschburg Jenő: A család: harcmező és békesziget. Budapest, Saxum Kiadó, 2007.
Rodney Blackhirst: „A transzcendens kapcsolat és a magány problémája”, https://arsnaturae.hu/, 2020. szeptember 9.
http://www.how-we-die.org/