Ugrás a tartalomra

Az Év Covid Kollektívája: beszélgetés a díjazottakkal

A Duna Bonum Alapítványtól kapott százmillió forint adományból a Fogjunk össze alapítvány és a Magyar Kórházszövetség díjat alapított: az Év Covid Dolgozóinak adományozott díj nyerteseit márciusban már meghirdették, 95 egészségügyi dolgozó kapott pénzjutalmat. Tízmillió forintot azonban félretettek, amelyet az Év Covid Kollektíváinak szántak. Ezt a díjat a Magyar Kórházszövetség június 16-18. között Siófokon megrendezett kongresszusán három nyertes között osztották ki.

Az előző díjat a közönség szavazatai alapján ítélték oda, a mostanira azonban a kórházak menedzsmentjei jelölhették a saját osztályaikat. Három kollektíva-típust kerestek: Covid-osztály, Covid intenzív osztály és Covid SBO osztály. A felhívásra 25 érvényes és nagyon magas szakmai színvonalú pályázat érkezett, de mivel a sürgősségire csak egy pályázatot kaptak, a díjak odaítélését úgy módosították, hogy két Covid-osztály és egy Covid intenzív osztály lett a nyertes. Intenzív kategóriában az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet, Covid-osztály kategóriában pedig a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézet és az Uzsoki Utcai Kórház Covid-osztálya kapta meg az Év Covid Kollektívája díjat.

A díjátadón Dr. Ficzere Andrea vezetésével a díjazottak beszélgetést folytattak az elmúlt időszak kihívásairól. A beszélgetés során hangsúlyozták, hogy a Covid-járvány kezdetekor egyik pillanatról a másikra megváltozott az életük, rengeteg új feladatuk és nehézségük volt. Ennek pozitív hozadéka is lett: a dolgozók ösztönösen elkezdték egymást támogatni; aki tapasztaltabb volt, időt szánt a többi kollégára. Olyan csapat alakult ki, amelynek a tagjai számíthattak egymásra, és nemcsak a feladatok tekintetében, hanem lelkileg is, hiszen a harmadik hullámban a lelki támogatásra is nagy szükség volt a rengeteg rossz állapotú beteg látványa és az állandó bizonytalanság miatt. Az új helyzetben megszűntek a különbségek a kollégák között: nem számított, hogy valaki segédápoló vagy szakápoló, és gyakran nemcsak a fiatal ápolók, hanem az idősebb, tapasztalt kollégák is sírva fakadtak. Volt olyan dolgozó, aki azóta megkezdte szakirányú tanulmányait, mert úgy érezte, megtalálta a hivatását. A sok nehézség és fájdalom mellett tehát a Covid-járványnak közösségépítő és ellátásszervező ereje is volt.

Dr. Németh Zsófia, az Uzsoki Utcai Kórház orvosa beszámolt a lelki fájdalmakról.

„Olyan mélységeit éltem meg a lelki szenvedésnek, mint a korábbi életemben soha. Én is nagyon, nagyon sokat sírtam. Most kezdek újra felnézni, és látni a világot, most kezdek gyógyulni. Nem jó, hogy erről nem beszélünk sokat.”

A sok szenvedés látványa mellett, tette hozzá a doktornő, elvesztette azokat a kapaszkodókat, amelyeket a korábbi 25 éves belgyógyászati tapasztalat során megszerzett. Nagyon nehéz feldolgozni, amikor az ember azt hiszi, hogy szépen ellátva hagyta ott a beteget, majd két óra múlva felhívják, hogy meghalt. Az egészségügyi dolgozók családjai is megsínylették ezt az időszakot, hiszen a családtagjaik nem tudtak úgy részt venni a család életében, ahogy korábban.

Az egészségügyi dolgozók által átélt lelki szenvedések kapcsán Dr. Kulja András elmeséli: egy intenzíves kollégája a harmadik hullám elején azt mondta neki,

„egyre többször riad fel álmából arra, hogy beteget intubál, egy beteg életéért küzd. Akkor még úgy gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ez velem még nem fordult elő.”

A harmadik hullám során később azonban ő is megtapasztalta ezt: éjszakánként felriadt, és rémálmai voltak.

„Sokan lényegében PTSD-ben szenvednek. Nekem hálistennek azóta elmúlt, de azok az éjszakák szörnyűek voltak.”

Dr. Ficzere Andrea megemlíti, hogy sok beteg végtelenül magányos volt, nemcsak a család miatt, hanem amiatt is, hogy egy ápolóra, orvosra sokkal több beteg jutott a szokásosnál, és mindenki feszített tempóban dolgozott. Sokan egyedül voltak a kórteremben. Dr. Németh Zsófia szerint a magányosságot még fokozta az, hogy akikkel találkoztak, azok szkafanderes, ufószerű, arctalan emberek voltak. A doktornő vélekedése szerint „az orvos kezel, a kapcsolat gyógyít” – itt azonban eltűnt a személyes kapcsolat, nem volt érintés, sőt még a dolgozók tekintetét is alig látták a bepárásodott szemüvegen keresztül.

„Volt, hogy a szkafanderre kiragasztottam a fényképemet, és úgy mentem vizitelni. Nagyon édes volt, hogy többnyire nem hozzám, hanem a fényképemhez beszéltek az emberek. Ez is mutatta, mennyire nagy szükség van arra, hogy arcunk legyen.”

Voltak jó történetek is: egyszer például a harmadik hullámban egy kórteremben öt férfi feküdt, akik közül négy oxigénre szorult. Amikor a doktornő benyitott a jó hírrel, hogy az ötödiknek negatív lett a tesztje, és hazamehet, a másik négy beteg ujjongani és tapsolni kezdett.

A díjátadón végezetül arról beszélgettek a résztvevők, hogy mire lett volna igényük a dolgozóknak, amit esetleg nem vagy nem mindig kaptak meg. A folyamatok egységesítésén és a zökkenőmentes információáramláson kívül elhangzik az is, hogy „a beteg ember nem kér segítséget, hanem rá kell tukmálni” – vagyis észre kell venni, ha valakinek pszichés segítségre van szüksége, akkor is, ha nem kéri.