Ismét az osztályon
Noah Wyle-t a kilencvenes évek közepén láttam először a képernyőn, amikor John Cartert, a sürgősségi betegellátásba belecsöppenő medikust játszotta a Vészhelyzetben. Ez volt az első amerikai kórházsorozat, amely ezt az osztályt állította középpontba: az NBC készítette, 1994-2009 között futott, tizenöt évada alatt Mr. Carterből Dr. Carter lett. A szerep ikonikusságát is jelzi, hogy 2018-ban az American College of Emergency Physicians Wyle-t kérte fel a megalakulásuk ötvenedik évfordulójára készített kisfilm narrálására. A pandémia alatt több egészségügyi dolgozó is köszönőlevelet írt neki, kifejezve, hogy milyen sokat merítettek a Vészhelyzetből – volt, aki ennek a hatására lépett a pályára. Ezek az üzenetek arra ösztönözték, hogy a kórházi ellátás aktuális helyzetével és kihívásaival foglalkozzon, a maga eszközeivel.
Együttműködésbe kezdett a Vészhelyzet néhány veterán alkotójával, akik már korábban is gondolkodtak egy spin-off forgatásán. Az alaptörténetet jegyző Michael Crichton örököseivel viszont nem született megállapodás, így az új sorozat, a The Pitt önálló produkcióként jelent meg – de peres kérdés lett abból, hogy tényleg függetlennek tekinthető-e a sürgősségis sorozatok klasszikusától. Mindenesetre Wyle nem Dr. Carter többé, hanem Dr. Robby. Tudok rá új karakterként tekinteni, nem az ötvenes éveiben járó egykori medikust látom benne, de ez a kérdés megosztja a nézőket.
Átlagos nap?
Az első rész elején Dr. Robby épp a kórházba tart – ebben a nyitásban igazából az az egyedi, hogy nem történik benne semmi különös. Merthogy a kórházsorozatok előszeretettel indítanak látványos krízisekkel: a Chicago Med (NBC, 2015–) első perceiben például kisiklik a metró, a Doktor Murphy (ABC, 2017–2024) főhőse pedig épp az új munkahelyére siet, amikor megmenti egy gyerek életét. Itt viszont egy műszakváltást nézünk meg a Pittsburgh Trauma Medical Center (PTMC) sürgősségijén.
Ezt a helyszínt emeli ki a sorozat magyar neve (Vészhelyzet Pittsburghben), amely a klasszikussal is kapcsolatot teremt. Az eredeti amerikai címnek van azonban egy metaforikus dimenziója is: Dr. Robby – a kórház vezetőségének ismételt kérése ellenére – a „pit” szót használja az osztályra, ami nem túl jó PR, tekintve, hogy gödröt, aknát, vermet és átvitt értelemben poklot is jelenthet.
Azt, hogy a hétköznapi nyitás ellenére mégsem egy átlagos műszakot fogunk látni, egy női mosdóban elcsípett beszélgetés árulja el először: kiderül, hogy aznap van a negyedik évfordulója az egykori osztályvezető, Dr. Adamson halálának. A pandémia tetőpontján Dr. Robbynak kellett választania, hogy tizenhét nap eredménytelen kezelés után lekapcsolja-e az ECMO-ról, hogy a szív- és légzéstámogató készüléket más kaphassa meg. Ezeket a jeleneteket mi is látjuk: a főszereplőnek emlékbetörései vannak, nemcsak gyászol, hanem a döntése is kísérti.
Egy jól ismert műfaji elemet a The Pitt sem hagy ki: oktatókórházban játszódik, ahol épp most kezd egy csapat új medikus és rezidens. Velük együtt kapunk körbevezetést az osztályon – szinte a teljes évad idebent játszódik, a kivételek többsége pedig a mentőbeállóra korlátozódik. A tér jól átlátható, a fehér falak és fémes felületek sterilitást sugároznak, a fény hideg és éles. A legnyomasztóbb szeglete számomra az, amelyik eltér ettől az egyformaságtól: a gyereknek fenntartott szoba falait színes, állatos rajzok borítják. Itt töltötte utolsó napjait Dr. Adamson, a műszakban itt búcsúzik el egy család a szerettüktől, majd ez lesz az ideiglenes halottasház.
Az osztály külső tere, a betegfelvételi rész kaotikus és zajos. Dr. Mckay (Fiona Dourif) az első epizódok nagy részét a beüvegezett ablakok előtt sorakozó, széksorokon egymáshoz szoruló páciensek között tölti. Sorrendet állít, vizsgál, néhányakat behív – az egyik orvostanhallgató, aki elájult egy nyílt lábszártörés láttán, szinte büntetésként éli meg, hogy vele kell dolgoznia, nem pedig odabent. A The Pitt játékidejéből kevés jut a dolgozók magánéletére: McKay doktornőről az derül ki, hogy 42 éves rezidens, van egy fia, a szociális érzékenysége pedig az élettörténetéből fakad – a medikusát azonban az érdekelné igazán, hogy miért van rajta nyomkövető…
Majdnem valós időben
Sorra érkeznek a mentők. Reggel behoznak egy Nick Bradley nevű egyetemistát gyógyszertúladagolással, a vizsgálatok szerint beállt nála az agyhalál. Regisztrált szervdonor, de az édesanyja eleinte hallani sem akar erről. Közben azt is látjuk, hogy egy krónikus beteg, idős ember családját is mennyire készületlenül érheti az, ha a hozzátartozójuk állapota hirtelen fordul válságosra: Mr. Spencer tüdőgyulladással kerül be, a felnőtt gyerekei nehezen fogadják el, hogy az édesapjuk korábban nyilatkozott arról, hogy nem szeretne újraélesztést és mesterséges életfenntartást. A sorozat szerkezete miatt annyi időn keresztül nézhetünk be újra és újra ezekbe a betegszobákba, mint amennyit a szereplők a sürgősségin töltenek – a tizenöt epizód mindegyike egy-egy órát jelenít meg a reggel héttől este tízig húzódó műszakból.
Az idő múlását a váróban is érzik. Van, aki nem érti, hogyan juthat be hamarabb az, aki később érkezett, vagy hogy néhány vizsgálat után miért küldik őket oda vissza. A sorozat érzékelteti, hogy a sürgősségi ellátás valójában egy több körös, időigényes folyamat lehet. Az egyik beteg erre előbb verbális, majd fizikai erőszakkal reagál. A sértett Dana Evans (Katherine LaNasa), az osztályt koordináló ápoló, akit Robby reggel a legfontosabb munkatársként mutatott be az újaknak. Az ellátása közben többen is felsorolják, hogy milyen atrocitás érte már őket munka közben.
Az első tizenegy résznek jó dinamikát ad az, hogy jönnek olyan esetek, amelyek kívülről extrémnek tűnhetnek, míg az itt lévőknek ezek a munka részei. De azt is látjuk, ahogyan próbálnak nem érzéketlenné válni, nem (még jobban) kiégni, odafigyelni egymásra: az elveszített betegek mellett egyperces csendet tartanak, a szervadományozásra szállított egyetemistát sorfallal búcsúztatják. Végig tudnám nézni ezt a műszakot így, a maga folyásában, a készítők azonban úgy döntöttek, hogy megmutatják, milyen az, amikor a rend teljesen felborul.
Vészhelyzeti protokoll
Délután a városi fesztiválon egy ámokfutó lövöldözni kezd, a sérülteket pedig ez a kórház látja el. A triázs a mentőbejáróhoz költözik, a rangsorolásra nagy szükség van, hiszen három óra alatt 112 sebesült érkezik, miközben kulcsfontosságú eszközök válnak hiánycikké. A kórházsorozatok ismert eleme a tömegszerencsétlenség – a naturális jelenetekben itt aztán tényleg tudnak egymásra licitálni a forgatókönyvírók, a rendezők és a látványtervezők –, mint ahogy az is, hogy valamelyik szereplő személyesen érintetté válik. A The Pitt esetében ez Dr. Robby: az érzelmi teher részrehajlóvá teszi, végül pedig ismét nehéz, morális sérülést okozó döntésre kényszerül. Noah Wyle ezért az alakításért elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Emmy-díjat – a beszédében az egészségügyi dolgozóknak is köszönetet mondott.
A krízis elülésével ismét jönnek a napi betegek: az egyiknek átszúrta az orrát egy villa, a másiknak eltört a medencéje, a harmadik kanyarós. Most feléjük kell fordulni, pedig épp csak megmentették a lövöldözés 106 sérültjét. Bár ez a szám magas, a sorozat hangsúlyos történetszálakkal érzékelteti, hogy sem az egészségügyi dolgozók, sem a technológia hatásköre nem végtelen.
Dr. Robby a nap lezárásaként arra biztat mindenkit, hogy ne nyomják el az embert próbáló műszakkal kapcsolatos érzéseiket, és ha kell, kérjenek segítséget, a kórház is nyújt erre lehetőséget. A pályakezdőket biztosítják arról, hogy amit ma az osztályon láttak, az nem szokványos – de ez az a hely, ahol „a legrosszabbra készülünk, és a legjobbat reméljük.” – A The Pitt második évada januárban érkezik.