Bájos tavaszi reggelre ébredtem. Az énekesmadarak telezengték a harmatos-párás napkeltét. Imádok ilyen hangulatos időben munkába járni. Valahogy jobban feldobja a napom, mint egy csésze forró fekete.
Munka előtt még az otthoni sürgés-forgás közben elfogyasztom a reggelim, és elpakolom az ebédem. A cégnél, ahol dolgozom, tiszta és rendezett ebédlő vár, minden nap békésen megehetem az ételadagom.
Persze néha adódhatnak kivételek, de nem szokott kirívó eset lenni. Egyet kivéve…
Pont délidő tájt lehetett. Jött egy hívás az orvosi rendelőből, nem tűrhet halasztást az eset. Félretettem az ebédem, és átsiettem a szomszédos fogorvosi rendelőbe. A tisztára és fényesre sikált padlón végigrobogtam a páciensek felé biccentve, hangosan köszönve, sietősen.
– Már vártalak. Az úr nagyon siet, nem ér rá csak úgy itt ücsörögni – jött az unott figyelmeztetés egy kedvetlen asszisztens kollégától.
– Ráér most? – kérdezte a főorvos úr.
– Mi az, hogy? Természetesen. Most úgyis végeztem egyéb teendőimmel.
– Szóval itt van egy kedves úr, aki új kivehető fogpótlást szeretne csináltatni, és csupán a lehetőségekre kíváncsi, illetve arra, hogy mennyire gyorsan tudnám kivitelezni a kész munkát.
– Szerintem rendben leszünk az időt illetően – jelentem ki kissé könnyelműen.
– Szerintem meg azt majd én eldöntöm – ripakodik rám a zsémbes páciens, összevont szemöldökkel.
– Olyan protkót kérek, hogy az ilyen legyen-e! – És ezzel kivette a szájából a teljesen elkoptatott, simára rágott, gumicukorszerű rémálmot.
– Ez jó volt harminc évig. Amaz is ilyen legyen ám, mert különben visszajövök!
Ez egy érdekes munkának ígérkezik, gondoltam magamban, ilyen fenyegetőző pácienseket mindig sikerült elkápráztatnom igényes munkáimmal, most sem lesz ez másként.
A doki beállította, hogyan harapjon a páciens, és egy pontosabb lenyomatot készített számomra. Nekiláttam a munkámnak. Egyik fogat illesztettem a másik után, és viasszal klassz ínyt formáltam körbe-körbe. Szép lett, anatómia rendben, szerintem elégedett lesz ezzel a próbával. Természetesnek hat, illik az egyén vonásaihoz, a színek és a formák hangsúlyosak, szinte megszólalásig eredetinek tűnt.
Elérkezett a próba ideje. Persze, hogy jó lett. Mindig jó. El is készíthettem a fogsort. Egy kész munka sokkal káprázatosabb eredményt mutat, mint egy próba. A színek és a fénytörés is mások, pehelykönnyű, súlytalan és kényelmes, mégis erős és strapabíró darabok kerülnek ki a kezem közül.
A doki átadta az elégedett ügyfélnek, aki boldogan távozott is a rendelőből. Közben eltelt néhány nap, egyik eset a másik után következett, szépen ment minden a régi kerékvágásban. Egyszer aztán elérkezett az időszakos kontroll ideje. Elszaladt két hét a Problémás úr távozása óta, és most ismét visszatért egy rutin ellenőrzésre.
– Doktor úr! Ez így nem igazán jó. Itt is szar, meg ott is. Nem értem, miért nyom ez a fosrakás. Az alsó is meg a felső is. A régi, az nem ilyen volt.
– Tessék kérem nagyra nyitni – mondja érdeklődve az orvos, majd a döbbenettől hátrahőköl, megragadja a céges telefont és hívást kezdeményez.
– Jöjjön át, van egy kis gondunk!
Ajjaj. Már sejtettem, hogy valami komolyabb dolog lesz a háttérben. Ahogy átértem, a Problémás úr nézett velem máris farkasszemet, a köszönésemet természetesen figyelmen kívül hagyva.
– Mi a probléma? – kérdeztem, kissé talán udvariatlanul.
– Ez e! – és már ki is kapta a szájából, hogy megmutassa. – Már nem nyom annyira, me’ megigazítottam egy kicsit.
Akkor döbbentem rá, hogy a műfogak nagyrészt el lettek csiszolva.
Kérdően nézek az orvosra, nem teljesen értem, miért is ilyen romos egy kéthetes munka, amely elvileg 10–20 évet is kibír.
– Az úr már tökéletesen beállította. Legyen szíves, és polírozza ki, mert kissé fénytelennek találja.
– Persze, már viszem is.
Kesztyűt húztam, és a lefertőtlenített fogsorokat átvittem egy polírozásra. Persze motoszkált bennem egy gondolat: néha hibázik az ember, lehet, hogy hibáztam a fogak magasságát illetően. De nem ekkorát. Ekkorát nem is lehet. Vajon mi történt? Mit csinált vele?
– Elnézést! – szólítom meg érdeklődve. – Kérem, árulja el, hogyan sikerült ilyen „szépen” beállítania?
– Namármost! Megfogtam az alsó állkapcsát, azt betettem a satuba, fogtam az egyik finom fogazatú ráspolyom, és lecsiszoltam. Na, elég lassan ment. A szájpadlásost is így megfogattam, de azt már flexszel kellett kicsit megdarabolni és csiszolgatni, majd ráspollyal. Finomra
simítottam. Smirglizni már nem akartam, azt csinálja meg az, aki nem tudta ezt normálisan elsőre megcsinálni.
Nagy levegő. Nem feleselhetek vissza, a fizetésemmel játszanék, nem kell még egy fegyelmi az igazam miatt.
– Rendben, tíz perc és kész leszek.
Átmentem, és a kérés szerint cselekedtem.
Fényes, kopott vicc, mint egy nyolcvanas évekbeli giccses porcelánszobor. Kicsit még meg is mosolyogtatott az a rettenet, amivé a munkám lett. De már nem sokáig nézhettem a munkám, gyorsan végeztem, és már át is libbentem vele.
– Most már kényelmes? – kérdi a doki.
– Nem olyan rossz, mint ha kétszer ennyire szar lenne – jött a nyers válasz. Itt már a főorvos is kezdte elveszteni a türelmét.
– Na jól van, akkor megyek. Mive’ tartozok? Ez már jó.
– Ugyan kérem, semmivel, garanciális volt.
– Akkor jó. Viszlát!
– A viszontlátásra.
És nagy sebbel-lobbal el is hagyta az épületet, vissza sem nézett.
– Hú, kemény dió volt.
– Az. Szerencsére utazik vissza külföldre, nem látjuk egy darabig a ráspolyos urat – mondta a doktor megkönnyebbülve.
Én is visszamentem a laborba, ahol egy csésze forró kávé mellett nyugalomban átgondolhattam az aznapi és az elkövetkező napi stratégiát, mit és hogyan fogok csinálni, flex és ráspoly nélkül.