Tanulóévek, 1968-1970
Az életem első nagy bevállalását akkor tettem, amikor jelentkeztem Szombathelyre csecsemő- és gyermekápolónak. Nem tudom, hányan emlékeznek a csíkos könyvekre, amelyek akkor a fiatalok kedvenc olvasmányai közé tartoztak. Más könyvek mellett abban az időben ezekből sokat olvastam, köztük Janikovszky Éva Aranyeső című könyvét is, ami miatt a gyermekápolói hivatást választottam. Emiatt jelentkeztem a szombathelyi nővérképző iskolába.
A Szombathelyi Nővérképzés a nővéreknek magas szintű tudást, erkölcsi tartást, büszkeséget és határtalan szakmai szeretetet adott. Talán még nem egyedül vagyok azok közül, akik ott tanultak, még mindig gyakorolják szakmájukat, és bíznak egy megbecsültebb jövőben.
Sikeres felvételi vizsga után elkezdtem tanulmányaimat Szombathelyen. A Petőfi utcában volt egy vadászkastély, abban folyt a tanítás. Az első évben itt volt a kollégium is. Az osztályunk 39 főből állt, ebből 26 fő kollégista volt. Az itt töltött két év alatt felszabadult, boldog emberré váltam. Élveztem az új környezetet, büszkén viseltem az egyenruhát, ami akkor vékony kék-fehér csíkos ruha, fehér kötény és fehér keményített fityula volt.
Sikereket értem el, jól tanultam és mellette hol pénzért, hol szorgalomból munkát vállaltam. Fél évet dolgoztam a tanulás mellett a szülészeti osztályon, ahová a főmadám kért ki helyettesítő munkára. Hétvégeken a környező termelőszövetkezetekben almát, diót, mandulát szedtem. Vállaltam felügyeletet súlyos állapotú beteg mellett. Egy ilyen alkalommal találkoztam először a halállal ápolóként. Páciensem egy 14 éves, súlyosan beteg kislány volt. Az utolsó perceket együtt töltöttük. Ő sápadtan, lecsukott szemmel haldoklott, már csak a gép tartotta életben. Ültem az ágya mellett, néztem talán ugyanolyan sápadtan, ahogy ő feküdt, s gondolataim rövidre szabott életén merengtek. Fiatal lányként talán megsejtettem ott azokban az órákban azt a fájdalmat, amelyet a szülő érezhet a gyermeke elvesztésekor. Sajnáltam a gyermeket, a szülőt és saját magamat is. Nagyon nehezen dolgoztam fel a történteket, hónapokig rágódtam az eseten.
Tanulóéveim alatt mély nyomot hagyott egy pár olyan esemény, amely valamilyen okból megrázó vagy tanulságos volt. Találkoztam olyan beteggel, akinek az esetében vitába elegyedtem az akkori osztályvezetővel és oktatóval. Az eutanáziára a tanulóévek alatt és még sok évvel később is bűn volt bármilyen esetben gondolni. A beteg, akivel kapcsolatban a gondolat a fejemben megfogalmazódott, olyan súlyos állapotú volt, hogy kétnaponta vért kapott, hogy éljen. Iszonyú fájdalmai és borzasztó testi szövődményei voltak. Édesanyja, aki mindennap ott ült az ágyánál, mosolyogva nyitott a szobájába, és tíz évet öregedett, mikor kilépett onnan. Az ápoló személyzet velem együtt megviselődött a szeretettel végzett napi ápolástól. Mindenki sajnálta a fiút, a szülőket, de sajnáltuk magunkat is. Az eset kapcsán csak társaim segítségével tudtam folytatni tanulmányaimat, de nem csak én voltam így, hanem a tanulók közül még jó páran. Napjainkban ilyen esetben kihagynák a vér beadását, és hagynák a szenvedőt távozni.
Emlékezetes esetem még mikor a drazsét, amelyet cukorral vontak be, összetörtem a gyermeknek. Az osztályos orvos meglátta, és azt mondta: – Nővérke, ha ilyen ügyesen összetörte, vegye is be. – Nem tehettem mást, teljesítettem az utasítását.
– Na, milyen? – kérdezte.
– Szörnyű keserű – válaszoltam.
– Na látja, ezért vonják be cukorral. Tanulja meg ezt egy életre.
Étvágytalan beteg gyermeknél egy ilyen esettel sokkal többet ártunk, mint amennyit a gyógyszer hatna. Az ízt, amelyet a gyógyszer bevétele eredményezett, a mai napig sem sikerült elfelejtenem.
A szakmai gyakorlatok kapcsán sok kedves emléket gyűjtöttem, melyekre napjainkban is szívesen gondolok.
A Dr. Frank Kálmán professzor által vezetett vizitek felejthetetlen élmények voltak. Kötelező részvételt követelt meg a szigorló orvosoktól és a tanuló nővérektől egyaránt. Egy-egy eset kapcsán naponta szerepelni kellett, mindenkinek tudni illett azt, hogy mi a betegség tünete, lefolyása, és az adott beteg hol tart a kezelésben. A Professzor úr nem fukarkodott a dicsérettel, ha valaki jól teljesített, de a szidással sem, ha tudatlan volt. Nem tett különbséget tanulónővér és szigorló orvos között. Készületlenül a legritkább esetben érkeztek a hallgatók, mindenki felkészült az osztályon fekvő betegek kórtörténetéből. A különleges esetekről a Professzor úr napi tájékoztatót tartott, amit másnap kibővítve visszakérdezett. Az osztályos szakorvosok is nap mint nap gyarapították a tanulók tudását. Számonkértek, tanítottak a gyakorlatokon és az elméleti órákon egyaránt. A két év viharos gyorsasággal elrepült.
Évtizedek távlatából is hálás szívvel gondolok vissza tanáraimra, az oktatókra, a gyakorlati helyekre és arra az iskolai szemléletre, amely az ember tiszteletére és hivatásom szeretetére tanított.
A képzős évek alatt sokat jártam a lányokkal szórakozni. Jól táncoló partnert többet is találtam. A második évben megismerkedtem jelenlegi férjemmel, aki egy távoli településen élt. Kapcsolatunk zökkenőkkel indult, mert a települések között, ahol éltünk, több mint száz kilométer távolság volt. A szerelem viszont nem ismeri a távolságot, így a vége házasság lett. A tanulóévek a végükhez közeledtek. Döntenem kellett, hogy ott maradok-e az iskolámban tanítani, mert a szakoktatók erre biztattak, vagy udvarlóm közelében keresek állást magamnak. Az utóbbi mellett döntöttem. Szerettem volna leendő férjemet jobban megismerni, ezért a lakóhelyéhez közeli települést választottam, és itt kerestem munkalehetőséget. Amikor a településen szerződéses állást hirdettek, azt megpályáztam. Jelenleg is itt élek, ez a város Ajka.
Csecsemőgondozó voltam a szülőotthonban
A szülőotthonban egy tartósan beteg kolléganő helyére csecsemő- és gyermekápolóként helyezkedtem el. A fizetésem nem volt túl sok, de a szomszédos munkásszálláson laktam, ami nem volt túl drága, és a szülőotthonban kötelező étkezés szintén olcsónak bizonyult. Megélhetésem biztosítva volt. Munkahelyem az Új élet utcában egy park közepén állt, előtte díszes platánsorral, ami még jelenleg is díszíti az utcát. A földszintes épület rendeltetése szerint eredetileg lakóháznak épült.
Az intézet 1972-ben 26 ággyal működött. A kiszolgáló helyiségei a szülőszoba, műtő, társalgó, több vizesblokk, konyha és gazdasági iroda voltak. Az udvar felől rózsabokrok, tulipánok virágoztak, árnyas fák védték a tetővel ellátott, nyitott teraszt. A teraszon fehérre festett fonott fotelok és asztalok álltak a betegek rendelkezésére.
A gyógyításra, ápolásra és a kisegítő tevékenységekhez külön személyzet volt. Két orvos dolgozott ekkor az intézetben, váltott ügyeleti rendszerben, szinte szabadnapok nélkül. A gyermekorvosi felügyeletet a körzeti gyermekorvos biztosította. Az ápolói létszám szintén szűkre szabott volt. A munkabeosztás feszített volt: az ünnepnapokon és hétvégén 24 órás szolgálatot teljesítettünk, a hét többi napján 8 órás munkarendben dolgoztunk. A kiesett dolgozókat helyettesítéssel, dupla műszakban pótoltuk. A munka nehéz volt, de mindenki lelkesen végezte a dolgát.
Legfiatalabbként sokat tanultam munkatársaimtól. Csecsemősként pedig mindig rácsodálkoztam a természet csodájára, az új jövevényre, aki amint kibújik, szinte mindent tud. Megfelelő hangnemben ordítani, rugdalózni – kapálózni, szopni, pisilni és kakilni. Fürdetéskor, tisztába rakáskor beszéltem a babákhoz, a hangomra figyeltek, elcsendesedtek. Néha kicseleztem őket, rádiót kapcsoltam be, melyből zenét, beszédet hallhattak.
A szülőotthonban töltött évek alatt ismerkedtem meg a szülészeti-nőgyógyászati kórképekkel és az újszülöttek és koraszülöttek sürgősségi és elsődleges ellátásával. A koraszülött-szállításra egy dupla falú faláda szolgált „inkubátorként”. Oldalán az oxigént a fúrt lyukak, a megfelelő hőmérsékletet a falban elhelyezett meleg vizes gumitömlők biztosították, a babák mozgását, viselkedését a ládán lévő ablakokon lehetett megfigyelni. A koraszülötteket mentővel továbbítottuk a Veszprém Megyei Kórház koraszülött részlegére. Negatív szülészeti esemény kevés volt, és ennyi idő távlatából arra a kevésre sem akarok emlékezni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azokat a problémás eseteket, amelyek előreláthatólag kórházi ellátásra szorultak, a veszprémi, illetve a devecseri járási Berta Kórházba küldte az orvos.
Szívesen emlékszem a hármas ikrek születésére, abban az időben ez ritka eseménynek számított. Az anyuka már a hetedik hónaptól az intézet lakója volt. Ultrahang és egyéb, ma használatos vizsgáló eszközök hiányában két babát vártunk, és miután kibújt a kettő, nagy öröműnkre megszületett a harmadik is. Szegény anyuka már nem örült annyira, kétségbeesett, mivel egyszobás albérletben laktak. Az akkori tanács még a gyermekágyas időszakban megoldotta a gondot, kerestek egy kétszobás lakást, a kulcsokat pedig az intézetben adták át a kismamának.
Visszatekintve még mindig szívesen gondolok az ott töltött évekre, főleg úgy, hogy még napjainkban is időnként megkapom: – Nem emlékszik, maga dajkálta először a lányomat, vagy fiamat? – Szívet melengető ez a mondat fél évszázad távlatából.
A városban ezekben az években nagy erővel építették az 555 ágyas kórházat, ami a korszerűtlen szülőotthon bezárásához vezetett. Az otthonban az utolsó műszak 1972. augusztus elsején, egy vasárnapi napon volt. Jól emlékszem, hiszen én teljesítettem ezt a rendkívüli műszakot, ami betegirányításból állt a raktározott eszközök között.
Az új kórház új személyzetet keresett. Az akkor dinamikusan fejlődő városban volt jelentkező bőségesen. A régi dolgozókat nem fogadták nagy örömmel, nem kapkodtak utánunk. Dönteni kellett: hogyan tovább? Szerettem volna tanulni, amiért nem lelkesedett senki az új vezetők közül. A másik mérlegelési pont, hogy a magánéletemben az 1971-ben kötött házassággal új korszak kezdődött, amely a szülőotthoni nagyon szoros munkarenddel nehezen volt összeegyeztethető. Az éjszakázást rosszul tűrtem. A szülőotthon bezárása után a régi dolgozókat átvezényelték az akkor még működő devecseri kórházba a betegekkel együtt, mivel az új kórház csak novembertől fogadott betegeket.
A szülőotthonban is dolgozó dr. Sztavridisz Diagórász ebben az időben mellékállásként az Ajkai Üveggyár üzemorvosi teendőit is ellátta. A mellette szerződéses jogviszonyban dolgozó asszisztens, Pacherné Erika a megépült kórház röntgen osztályára sikeresen pályázott, így helyére kerülhettem helyettesként, Ihász Miklósné GYES-en lévő kolléganőt pótolni. A városi szakorvosi rendelő biztosította az üzemorvosi rendelés óraszámát, amely egy időre munkát adott számomra is.
Üzemápolóként az üveggyárban, 1972–1974
A munkát gyakorlatilag „tudatlanul” kezdtem. Gyermekápolóként önállóan csak elsősegély-ellátást tudtam biztosítani mindenkinek. Az üzemben végzendő megelőző, rehabilitációs feladatokat és a keresőképtelen betegek ellátását tanulnom kellett. Azokban az években hivatalos képzés ezen a területen nem létezett asszisztensi szinten. A továbbképzések a megyei vállalatoknál tett üzemlátogatások voltak. Jártunk kohóban, erőműben, vegyi anyaggyártással foglalkozó vállalatnál, porcelángyárban, fafeldolgozó és földműveléssel foglakozó szövetkezetekben. Minden gyár- és üzemlátogatás alkalmával az adott cég üzemorvosa bemutatta az üzem egészségügyi ártalmait, a gép és ember kapcsolatának veszélyeit, felhívta a figyelmet a megbetegítő tényezőkre. Az üzemi nővér beszámolt arról, hogy az adott területen neki mi a feladata, mely munkát végzi a szűrővizsgálatoknál önállóan, és melyek azok, ahol szervezőként vesz rész. Kitért arra is, hogy az üzemben milyen sérüléseket kell elsődlegesen ellátni, és a vezetés milyen tevékenységekben várja el a segítségét. Egy-egy gyárlátogatás alkalmával a társaság rengeteget tanult egymástól, a közösség a megismert feladatok kapcsán összefogottá vált, és szakmai irányítást kapott.
Az Üveggyárban az üzemi munka rengeteg új élményt és ismeretet adott. Maga a gyár és a benne dolgozók tudása elvarázsolt. Minden dolgozó a maga posztján művész volt. Az üveggyártás művészetéről rengeteget hallottam már Ajkára kerülésem óta, hiszen férjem családja a gyár telepítésével egy időben érkezett Németlukafáról. A Nagypapának a fiúk, akik hatan voltak, már apró gyermekkoruktól vitték az ételt az üzembe, így mikor felcseperedtek, már valamilyen szinten ismerték az üzem működését. Természetesnek vették, hogy az üveggyártás valamelyik fázisa lesz a feladatuk a későbbiekben. A kádak körül gyakran családi, rokoni kapcsolatok alapján dolgoztak a brigádok, utánpótlást pedig a gyermekek biztosították. Mikor először jártam a huta zúgó ventilátorai között, és néztem a kádból kivett izzó üveget, tátva maradt a szám az ámulattól, és menekülnöm kellett a félelemtől, hogy megégek. A későbbiekben, mivel gyakran tettem látogatást a hutában, a félelmem alábbhagyott, a forró üveg látványa, amit a kádakból kivéve lóbáltak, nyújtottak, húztak és fújtak, nap mint nap új élményt adott. Gyakran figyeltem meg a behordókat, akik fáradhatatlanul hordták az üveget a hűtőszalagra. Gyakorlott meósok ott átnézték, átválogatták az oda került üvegárut. Ránézésre kiemelték a selejtet, és rakták a hibátlant a csiszolóknak. A csiszolók az iparművészek tervei alapján, művészi szinten egyedi csiszolást végeztek. Általában előrajzolás nélkül mintákat véstek-martak a nyers árura. Az egész gyár olyan volt, mint egy nagycsalád.
A gyárban a leggyakoribb sérülések az égett vagy vágott sebek voltak, tehát ezek ellátását kellett legmagasabb szinten elsajátítanom. Gyorsan megtanultam az égett, vágott sebek, a szemsérülések ellátását, az idegentest eltávolítását. Pótoltam a hiányzó ismereteket, és alkalmazkodtam az üzemi körülményekhez. Megtanultam az ergonómia fogalmát, az üzemi bejárások kapcsán én is észrevételeztem a hibákat. Az üzemi dolgozók részére elsősegélynyújtást tanítottam. Az emberek elfogadtak, pár hónap múlva az üzem dolgozójának számítottam.
Szerettem üzemápolóként dolgozni. Érdekes, változatos, gyakran izgalmas feladat volt. Ügyesnek, gyorsnak és döntésképesnek kellett lenni hozzá. Előfordult többször, hogy orvos hiányában egyedül kellett döntést hoznom, úrrá lennem a pánikon. Ezek alatt az évek alatt megtanultam az elsődleges prevenció lényegét, a munkabalesetek ellátásának rendjét, a munkahelyi rehabilitációt. Megismerkedtem a gyakori felnőttbetegségekkel, azok kezelésével.
Mire minden olajozottan ment, megszületett a fiam, gyermekgondozási segélyre mentem, és két és fél évig a gyárra nem gondoltam. A gyes leteltével a szerződéses állásom az üveggyárban megszűnt, így ismét állást kellett váltanom, de ekkor már csak intézeten belül.
Rendelőintézeti életem, helyettesként
A rendelőintézet az otthon töltött két és fél évem alatt szervezetileg átalakult, kórház-rendelőintézeti egységgé vált. Amikor találkoztunk, az új vezetőasszisztens felajánlotta:
– Jelenleg helyettesként tudunk alkalmazni, ha elvállalod! – Azonnal munkába is álltam. Pár hónapot töltöttem a rendelőintézet szakrendelésein: ortopédia, reumatológia, szemészet, labor, belgyógyászat, sebészet – rengeteg ismerettel bővíthettem tudásomat.
Amikor a Jókai Bányán szülési szabadságra távozott a kolléganő, rám esett a választás a helyettesítés idejére, mivel volt már valamennyi üzemi gyakorlatom. A Jókai Bányán töltött évre vegyes érzelmekkel emlékszem. Csodáltam az emberek egymás iránti nagyfokú szolidaritását, az egymásra utaltságot, a segítségnyújtást a munkában és a magánéletben. Munkatársaknál ilyen erős kötődést először tapasztaltam, erre visszagondolni ma is jó érzéssel tudok. Napjaink szétesett családi és munkahelyi közösségeinek jó lenne példát mutatni ezeknek az embereknek a segítőkészségéből és összetartó magatartásából. Megható élményem volt egy üzemi esemény, amikor a lejtaknán keresztül a reggeli váltásnál a két műszak emberei kábelt húztak a bányába. Minden bányász fején a kobak, rajta az égő fejlámpa, egyik kezében a karbidlámpa, vállán a kábel, és méterenként egy-egy ember. Kevés embernek adatott meg kívülállóként látni ilyen élő tekeredő-haladó emberkígyót, amely össze van kapcsolva több száz méteren egy nehéz kábellel. Nekem egy tél végi havas nap kora reggelén ez is megadatott, mint ahogy a bánya bejárása is. Üzemi nővérként viszont, amikor egyedül voltam, minden esetben szorongtam, mert a bányabaleseteknél a legegyszerűbb eset is minimum csonttörés volt. A sürgősségi és baleseti esetek ellátására már képesítéssel rendelkeztem, segítséget biztosított a bányamentők jól képzett csoportja, de a stressz minden esetben megviselt. A sors azonban segítségemre sietett. Volt egy kolléganő, aki családi problémái miatt kéréssel fordult a vezetőasszisztenshez, hogy egyműszakos munkát biztosítson neki. Megkérdeztek, vállalom-e a cserét, igenlő válaszom után helyet cseréltünk.
Körzeti munkával töltött évek
Még mindig helyettesítő dolgozó voltam, csak most pár hónapig orvosírnokként, majd 3-4 hónap után helyettesítő körzeti ápolóként. A körzeti ápolói munka csak abban hasonlítható az eddig leírtakhoz, hogy a megelőzésnél a hangsúlyt az egyén betegségeinek felkutatása és a kialakult betegségek, állapotok karbantartása jelentette. Az akut betegellátás a napi feladatok negyedét vette igénybe. A feladatok sokasága alapjaiban eltér a kórházi ápolástól. A kórházban a beteg a házirendhez alkalmazkodik, idegenként elfogadja a helyi szabályokat. A kezelések, kivizsgálások ideje egy-két hétre korlátozódik. A nővér napi több betegre figyelő ápolása alatt az érzelmek negatív és pozitív hullámzásai nem szilárdulnak meg. A körzeti munka hosszú távú, gyakran évtizedekre terjedő hatású. A családok életvitele, munka- és életkörülményei a háziorvos és a szakdolgozók szeme láttára változnak hol jó, hol rossz irányba. A szakszemélyzet egy egész emberöltőn keresztül kíséri figyelemmel a megszületett gyermekeket, együtt öregszik a szülőkkel, és temeti el a nagyszülőket.
A körzeti munkám során betekintést nyertem a területünkön élő családok mindennapjaiba. A munka rendkívül változatos volt. Az emberek viselkedése eltért az egészségügyi ellátások során tapasztalt mindennapoktól. A területen ismertem meg igazán a betegeimet. Az ápolásnál „vendégként” érkeztem, és a beteg saját otthonában kellett a számára legkedvezőbb fekhelyet, közlekedési, fürdési és egyéb kényelmet biztosítanom, még az étkezésnél is tanácsot adnom. Sokszor előfordult, hogy bizonyos családok, ahol nap mint nap megfordultam, szinte családtagként fogadtak. Volt, mikor idős betegeimre kevés idő jutott, ilyenkor szemrehányást kaptam, miért nem maradok tovább. Előfordult, hogy az utca kutyája nadrágom száránál tartott fogságban. Egyszer egy betegem szalonnázó nagykéssel kezében dicsérte külsőmet. Mellesleg a magassága és a súlya az enyém többszöröse volt.
Találkoztam egy idős skizofrén testvérpárral, aranyos nénikkel, akik együtt laktak, és meg voltak győződve arról, hogy a lakásukban „súgóboszorkányok” laknak, akik irányítják a tevékenységeiket. Dobozokat, száraz kenyeret gyűjtöttek nekik, és a látogatások alkalmával elmesélték a súgóboszorkányok újabb és újabb történeteit. Injekciózásnál a falon lévő képek letakarásra kerültek, mivel „a képen szereplők árgus szemekkel figyelik a mindennapi tevékenységüket”. Jártam igazi cigányputrikba is, mivel pályám kezdetén még léteztek a cigánytelepek, és enyém volt a Benc-verem. Sikerült jó kapcsolatot kialakítani az ott lakókkal, probléma, baj esetén évtizedekig megkerestek, és segítettem ügyeik elintézésében. Volt olyan esetem, ahol az idős, cukorbeteg néni láb nélkül élt, az átalakított nyári konyhában töltötte napjait. A hozzátartozók az inzulin beadását nem tanulták meg, így napi három alkalommal én jártam hozzá.
Végstádiumú betegeim utolsó hónapjait a családdal együtt végigkísértem, halálukat és a család gyászát szintén. Jártam gyönyörű és jól felszerelt tiszta otthonokban, de ennek ellenkezőjét is tapasztaltam. Gyakran láttam napi gondokat a betegség támasztotta nehézségek miatt. Tapasztaltam, hogy a család milyen nehezen küzd meg azzal, amikor szeretett szülőjét már nem, vagy csak nagyon nehezen lehet magára hagyni. Micsoda lelki teher egy-egy döntés megszületése. Találkoztam családi perpatvarokkal, viszályokkal. Gyakran a felek bírónak akartak vitás ügyeikben felhasználni, amit teljes erővel kellett visszautasítanom.
A nyolcórás munkarend ezekben az években két részből állt. Négy órát a rendelőben a betegrendelésen végeztem, négy órát a területen töltöttem. A területi időbeosztásom rugalmas volt, akkor mentem, mikor szükség volt rám.
Gyalog vagy kerékpáron jártam. Az időjárás viszontagságaival is meg kellett küzdenem. Egyszer, egy hófúvásos téli napon a kolléganőm a „világ végéről” sírva érkezett vissza, mivel elfelejtett a táskájába tűt betenni. Sajnáltam, de hogy jobb kedvre derítsem, elsütöttem azt a tréfát, hogy: „a nővérke fegyver nélkül indult a csatába”. Szegény jobbkedvre ugyan nem derült, de kissé megnyugodva indult újra útnak. A történet egy héten belül velem és a betegemmel ugyanígy megtörtént. Később kolléganőmmel jót derültünk a sors tréfáján, hogy nekem is kiszabta a hófúvásos dupla gyaloglást.
Az ügyeleti idő megkezdéséig rendelkezésre kellett állni. A központi ügyelet este hét órától reggel hét óráig tartott. Szívesen végeztem a rám bízott feladatokat, mert szerettem a körzetemben élő embereket. Az évek teltek, a kolléganő visszajövetele után pedig új feladatot kaptam.
Gyermekkörzeti munkával töltött évek
Aktív életem leghosszabb időszakát dolgozóként ezen a munkahelyen töltöttem. Ez idő alatt rengeteg siker, öröm és néha szomorúság ért. A gyerekek nap mint nap új örömöt adtak, és a hosszú évek alatt soha egyetlen pillanatban sem éreztem tehernek a velük való foglakozást, sőt, ha nagyon fáradt voltam, a rendelés forgatagában mindig feltöltődtem. Minden nap új és új élményt adott. Igyekeztem a körzet kis lakóinak keresztnevét megjegyezni, így ha hozzánk érkeztek, nevükön tudtam szólítani őket. Figyeltem arra, hogy apró ajándékokat gyűjtsek, amellyekkel legyőzhetem a félelmüket. Ha először találkoztam újszülöttel vagy csecsemővel, kezembe fogtam, bemutatkoztam, és megbeszéltem vele azt, hogy ha beteg lesz, itt majd találkozunk. Megígértem neki, hogy segíteni fogok, ha megnő és bajba kerül, hozzám mindig jöhet, én várom. Bármilyen hihetetlen, ezzel a beszélgetéssel már szövetséget kötöttünk a szülővel és gyermekkel egyaránt. Sok gyermek, aki nálunk a körzetben nőtt fel, maga is hozzánk hozta gyermekét. Trauma volt az első nagymama köszöntése.
– Gizike, emlékszik a lányomra, maga volt ott, mikor született! Az unokámat hoztuk most ide magukhoz. Remélem, a Doktornő elfogadja betegének – mondta.
– Biztosan elfogadja – mondtam, majd hozzáfűztem: – Hát, hogy ezek a gyerekek hogyan öregszenek.
A rendelések baráti légkörben zajlottak, mert főnökeim éppen úgy nem szerették, ha fél tőlünk a beteg, ahogy én. Közösen addig munkálkodtunk, amíg a gyermeket „megszelídítettük”, és szívesen jött a rendelésre, gyakran nem is akartak elmenni tőlünk.
A városban nyolc gyermekorvos és két ifjúság-egészségügyi orvos látta el a 0-18 éves korosztályt. Az orvosok mellett gyermekápolói és körzeti ápolói végzettségű szakdolgozók dolgoztak. Munkahelyünket igyekeztünk hangulatossá tenni, a várót mesefigurákkal kifesteni. Gondoskodtunk a várakozók szórakoztatásáról is. A váróba, rendelőkbe játékot, ceruzát helyeztünk el, hogy az ott töltött idő gyorsabban teljen. Kaptunk TV-t, videót, amelyen egészségnevelő és mesefilmeket vetítettünk.
A közösségünk erős, összetartó és mindenre képes csapat volt. Nem csak a munka terén segítettük egymást, hanem ismertük egymás családját, gyermekeit. Megköszöntöttük egymást névnapokon, tréfás apró ajándékokat készítettünk Mikulásra, karácsonyra. Közös családi rendezvény volt évente egyszer a parkerdőben, ahol bográcsoztunk, fociztunk, kirándultunk. Volt fiú-lány meccs, játszottunk kézilabdát, tollaslabdaversenyeket rendeztünk, vagy másztunk a mászókán. A csapat bebarangolta az Északi-középhegységet. Járt a Hegyalján, megnézte a Hídi Vásárt és a Virágkarnevált is. A buszban énekkel, tánccal, viccekkel múlattuk az időt.
Több alkalommal rendezői voltunk a város egészségügyi báljának. A férjek is aktív részesei voltak a lebonyolításnak. Egy-egy bál szervezése hosszú előkészítést igényelt. Az ötletdús csapat általában kitalált valami csuda dolgot, aminek az elkészítése heteket vett igénybe. Egyik bálra kitaláltuk, hogy a táncparkett fölé egy nagy béka lenne jó. Akkor mi úgy gondoltuk, hogy az egészségügy a béka popója alatt van.
Az ötlet megvan, irány a megvalósítás. A békát akkorára terveztük, amekkora a táncparkett volt. A megvarrását a rendelőben végeztük. Minden testrészét külön varrtuk, és külön vittük a helyszínre, mivel nagysága miatt csak külön volt szállítható. Helyben varrtuk össze, és csörlőkkel húztuk a mennyezetre. A béka feneke alatt nagy betűkkel díszelgett az EGÉSZSÉGÜGY felirat. Békánk osztatlan sikert aratott!
A szórakozás mellett nagy súlyt helyeztünk egyéb tevékenységekre. Kulturális vetélkedőkön is részt vett a csapatunk, sőt több díjat is nyert. Egyik kulturális vetélkedő díjaként három kolléganő több hetes szocsi nyaralást nyert, melyre a férjeket is befizették.
Továbbképzéseket az 1980-as években alig szerveztek. Az ötévente kötelező továbbképzések többé-kevésbé megtörténtek, de a közbeeső időben az egyén csak magánszorgalomból tanulhatott. Hogy tudásunk gyarapodjon, kétféle megoldást találtunk ki. Az egyik a kórház csecsemő- és gyermekosztályán való egyhetes gyakorlat volt, nővércserével. Az előnye az ilyen típusú továbbképzéseknek az, hogy mindenki egy kicsit belekóstol a másik feladataiba, és talán egy kicsit jobban becsüli egymás munkáját. A másik továbbképzésünk a saját területünkhöz kapcsolódott. Egy ritka betegséggel kezelt gyermek kórtörténetét a háziorvosa ismertette, elmondta a kezelés menetét és a betegség várható kimenetelét. Az asszisztense felkészült az ápolási-gondozási szükségletekből, és arról tartott előadást.
Csoportvezető asszisztensként büszke voltam a kollektívára, sikert sikerre halmoztunk. Ha bajba jutott a kollégák közül valaki, a csapat egy emberként sietett a segítségére. Szervezett közösségi munkáknál mindenki dolgozott, a családjával együtt. Gyermekeink is alig várták az ilyen közös rendezvényeket. Nagyon jó volt ezzel a kollektívával együtt lenni. Írásom közben is szívesen gondolok az együtt töltött évekre, és mosolygok, ha a poharam felirata jut eszembe, melyre „Gizi az anyánk” került.
Kirándulás a szociális szférába
A városban az 1990-es évek elejétől működött egy iskola, melyet gazda- és gazdasszonyképzőnek hívtak. A tanulók a nyolcadik osztály befejezését követően jelentkezhettek ide, ahol a feladat és cél a hátrányos helyzetű, és gyengébben teljesítő gyermekek fejlesztése, képzésének biztosítása volt. Az iskolaigazgató megkereste intézetünket, és meghívta a vezetést egy iskolalátogatásra. A találkozó alkalmával bemutatásra került a szakmai munka, a tanári kar képzettsége és a gyakorlati munka területei a tangazdasággal együtt. A szociális terület szakembereinek a képzése ezekben az években kezdődött. Az iskola fejlesztési terveiben ennek a hivatásnak a képzése is szerepelt. A látogatásunk alkalmával meggyőződtünk arról, hogy itt egy szívvel-lélekkel dolgozó, a gyermek fejlődését biztosító tantestület működik, ezért megígértük, hogy segítünk nekik.
Klári, az igazgatóhelyettes egy hétköznap telefonon keresett:
– Gizi! Pénteken délután el tudnál jönni az iskolába kettőtől hatig, az új képzés indításának megbeszélése lesz – mondta.
– Persze – válaszoltam. – Ott leszek. – Akkor még nem gondoltam, hogy ez a péntek öt éven keresztül több hétvégi elfoglaltságot fog biztosítani számomra. A meghívottak között voltak szociális otthonok vezetői, néhány részlegvezető, ifjúsággal foglalkozó szakember és részt vett még az egészségügy néhány vezetője is. Az első megbeszélést az iskolafejlesztők részére tréning követte. A későbbi hétvégék programja közös volt a Salgótarjánban működő Népjóléti Központ munkatársaival. Kidolgozásra került a szociális gondozó, ápoló és a szociális asszisztens képesítési követelmény rendszere, majd ennek órarendi kialakítása. A gyakorlatot biztosító intézmények szakembereit a Népjóléti Képzési Központ tereptanárnak képezte ki. A képzésen természetesen én is részt vettem, és végzettséget szereztem. Intézetünk a szakközépiskola általános ápoló és asszisztenseinek gyakorló területe volt, és a későbbiekben ezt a szociálisápoló- és asszisztensképzésnek is biztosította. Új képesítésem segített, hogy tudatosabb felügyeletet biztosítsak az intézetünkben gyakorlatot szerző diákoknak.
Klári az egyik nap azzal keresett meg, hogy indul egy egyéves projektkészítő továbbképzés a Népjóléti Minisztérium szervezésében, amely az időskori ellátási formákra és a szociális ellátórendszer fejlesztésére irányul. A program 3x5 napig Bécsben és tartományaiban zajlik, majd Budapesten folytatódik. A részvételért fizetni kellett. Az Alapellátási Intézet ezt a költséget nem tudta vállalni, viszont a kieső hétköznapokat biztosította.
A képzés alatt Bécsben és környékén láttam nyugdíjas falut, melyben a kicsi utcákat virágos ágyások díszítették. A masszőr, pedikűr, fodrász, ápoló-gondozó a falu szélén külön épületben várták a hozzájuk fordulókat, itt voltak a közösségi terek és a szociális helyiségek. Jártunk egyházi fenntartású idősotthonban, és számos nyugdíjas házat is megnéztünk. Előadások keretében megismertük a lakók életvitelét, és néhány otthonba betekinthettünk. A továbbképzésen tájékoztatást kaptunk arról, hogy a Bécs környéki tartományok milyen juttatásokat biztosítanak a nyugdíjasok részére, és a különböző ellátási formák milyen terheket rónak az idős ellátottra. Jártunk a linzi kórház krónikus osztályán, ahol kómás betegeket ápoltak. Meglátogattuk a krónikus ellátásra szoruló idős és depressziós betegek osztályát is. Bemutattak állatterápiás foglalkozást, amit akkor mi szájtátva néztünk. Az helyiségben kutya, macska, kakas és egér szaladgált. A betegek egy közös asztalnál, terapeuta segítségével tartottak bemutatót. Számos rendkívül érdekes kezelést mutattak az állatok segítségével.
A képzés további része Budapesten zajlott. Ennek során megvitattuk azt, hogy Magyarországon milyen az ellátórendszer, melyek azok az ellátási formák és szakemberek, amelyek hiányoznak a rendszerből. Igyekeztünk a további fejlesztések formáit és irányát meghatározni. A képzés zárására mindenkinek a saját településére kellett kidolgozni és bemutatni egy megvalósítható projektet.
Az évek alatt sok élménnyel, tudással gazdagodtam, sok barátot szereztem. A tanulókkal, a hátrányos helyzetű csoportokkal, az idős emberekkel való foglalkozást könnyítették az itt tanultak. Későbbi munkám során is rengeteget tudtam hasznosítani az itt szerzett ismeretekből.
Ügyvezető főnővérként, 1992-1998. Az átalakulás évei
1992. január 1-jétől az alapellátás levált a kórháztól, és átalakult Egészségügyi Alapellátási Intézetté. Az intézet ügyvezető főorvosa dr. Flórián Csaba lett részfoglalkozásban, helyettesítését dr. Szalay Ferenc csoportvezető háziorvos látta el. Óvári Győzőné ügyvezető asszisztensként dolgozott a nyugdíjba vonulásáig, július 1-jétől én váltottam. Gazdasági vezetője az új intézetnek Erdei Zoltánné, Katalin lett.
A szakrendelések lassan kiköltöztek az épületből a Magyar Imre Kórházba, és a háziorvosok foglalták el a megüresedett rendelőket.
A 6/1992.III.31. NM. rendelet a háziorvosi és házi gyermekorvosi szolgálatról, degressziós (azaz bizonyos létszám felett nem fizette ki az ellátottakat, jelenleg is így van) szorzót épített be a körzetek létszámát illetőleg. A Népességnyilvántartó adatai alapján így felülvizsgálatra kerültek a körzethez tartozó lakossági lélekszámok. A város lakossága ekkor 34 755 fő volt, Ajkarendek, Bakonygyepes és Padragkút csatolt településekkel. Az új körzetek száma 14 felnőtt és 8 házi gyermekkörzetben lett meghatározva. Az új körzetek személyzetét az üzem-egészségügyi ellátás jól felkészült személyzete biztosította. A gyermekkörzetek száma is kettővel nőtt, itt is módosításra került sor az ifjúság-egészségügy bevonásával. 1993. december elsején alakult meg a városunkban az első háziorvosi vállalkozás, két háziorvos részvételével (Dr. Toró és Társa Bt). Az önkormányzat a háziorvossal kötött feladat-átvállalási szerződésben rögzítette, hogy a vállalkozás a szakdolgozót a közalkalmazotti bérrel veszi át. A vállalkozók mellett a szakdolgozók alkalmazotti jogviszonyban, a munka törvénykönyve szabályai szerint kerültek alkalmazásra.
A változások a következő években a többi szakterületet is érintették. A háziorvosi rendszer után az üzemorvosi ellátás következett. Az üzemekben fő- és részfoglalkozású orvosok dolgoztak, munkájukat jól felkészült üzemápolók segítették. Több helyen az üzemi ellátás mellett táppénzes betegek ellátása és gondozási tevékenység is zajlott. Üres állásunk nem volt, mivel az állami reformtervekben szerepelt a nyugdíj- és az egészségbiztosítás mellé egy biztosítási kassza felállítása is, melybe az üzemek bizonyos összeget fizetnek, és ebből kerül majd kifizetésre a foglalkozási megbetegedés, az üzemi baleset táppénze és járadéka, és a foglalkozás-egészségügyi szolgálatok működése is. Sajnos, a tervezet csak terv maradt, a 27/1995. (VII. 25.) NM a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásról szóló rendelet másképp szabályozott. A rendelet visszamenőleges hatályú volt július 1-jétől, és nem biztosított OEP-forrást a szolgálatoknak. A későbbi hónapokban átmeneti rendelkezéssel ugyan finanszírozott egy vagy két hónapot. Intézetünkben akkor 28 dolgozó került nehéz helyzetbe. Gyors intézkedésként az üzemorvosok létrehoztak egy szövetkezetet, és ide felvettek a nővérek közül néhányat, de a többiek munkanélkülivé váltak. Szörnyű napokat éltünk át. A nővérek kezébe két levelet adtunk. Az egyikben az új munkaszerződés volt a foglalkozás-egészségügyi szövetkezettel, a másikban pedig a felmondás az alapellátási intézettel. Amennyiben elfogadta a szerződést, végkielégítés nélkül alkalmazotti munkakörbe került. Amennyiben nem fogadta el, akkor 50% -os végkielégítéssel munkanélkülivé vált. A munkanélkülivé vált kollégákkal megbeszéltem a további lehetőségeket, de ez bizony nem mindennapi feladat volt. Napokig nem aludtam, hogy milyen megoldásokat javasoljak. Többeket rábeszéltem újabb képesítés megszerzésére, amivel a későbbiekben munkalehetőséget is kaptak. A finanszírozás változása jelentős változásokat eredményezett. Vállalkozó lett az orvos, aki az üzem munkáltatóval kötött szerződés alapján kapta az elvégzett munka után a finanszírozást és egyéb juttatást. A szakdolgozó alkalmazottként, gyakran negyed vagy fél állásban látta el feladatát. A foglalkozás-egészségügyi végzettség nem szerepelt külön követelményként, OKJ ápolói végzettség is elég volt. Változtak a gyári üzemlátogatási szabályok, az elsősegélynyújtás oktatását más terület végezte, a dokumentációban is nagy változás történt. A dolgozók egészségügyi törzslapja a munkaköri alkalmasságot megállapító orvos tulajdona lett. Versenyhelyzet alakult ki az orvosi szerződések és a szerződő üzemek között, és a pénz a jó munkatársi légkört is kikezdte, a munkamorál is megváltozott. 1994-ben megalakult a Prevenció 2000 Foglalkozás-egészségügyi Szövetkezet, amelyet az üzemorvosok alapítottak dr. Flórián Csaba vezetésével, feladata a környező üzemek dolgozóinak megelőző egészségügyi ellátásának a biztosítása. Azok a háziorvosok, akik üzemi feladatot is elláttak jelentős számban vállalkozói jogviszonyt választottak.
Szakfelügyelő ápolóként, 1998-2010
Az 1997. év végén az ÁNTSZ-ben új státuszként városi vezető ápolói állások szervezése kezdődött. A Szolgálat vezetője ebben az időszakban érdeklődött, hogy nem lenne-e kedvem pályázni a helyre. Elgondolkodtam, majd pályáztam, és elnyertem az állást. A bezártság után vándorélet következett. Veszprémben volt a munkáltatóm székhelye, Ajka és Pápa térségében dolgoztam. Nap mint nap utaztam, kinyílt a világ, és számos új kapcsolatom, ismeretségem keletkezett. A munka jellege nem volt ismeretlen, hiszen az alapellátás minden területén dolgoztam. Ismertem a munkafolyamatokat, az adminisztrációt, a gyógyítás eszközeit, és nem utolsó sorban a dolgozók jelentős részét is. A kezdetekben városi vezető ápoló volt a megnevezésünk, feladatunk pedig a szakfelügyelet, szakdolgozói szinten. Később a kinevezésünk is szakfelügyelő ápolóra változott. Munkánk irányvonalát a törvények és rendeletek határozták meg. Az új állásoknál a munka menetére kidolgozott protokollok nem voltak. Nekünk kellett kidolgozni az ellenőrzések módszerét és jegyzőkönyveit, a továbbképzések és oktatások rendszerét és a rendszeres munkaértekezletek szervezését. Kapcsolatom a foglalkozás-egészségügyi szolgálatokkal több szinten is volt. Első lépésként a szolgálatok ellenőrzése tartozott hozzám. Az ilyen alkalmakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a meglévő szakdolgozói létszám tizedére apadt. A körzeti ápolóknál is nagy változások történtek. A körzetekből eltűntek az orvosírnokok, így az adminisztráció, amely tetemesen megnövekedett, az ápoló feladatává vált. Az ápolók csak a fekvő betegek vérvételét végezték, nem, vagy csak ritkán látogatták a betegeket a lakáson. Megjelentek 1996-ban a vállalkozó otthonápolási szolgálatok, amelyek a háziorvosi rendszerben csak laza kapcsolati formával jelentek meg, gyakran teljesen követhetetlen formát eredményeztek. Eltűnt sok üzemi rendelő, a szakképzett üzemi elsősegélynyújtó állásokat megszüntették. Az üzembejárásoknál gyakran az orvos is hiányzott, a nővérek pedig nem vettek részt a munkában. A háziorvosok, akik foglalkozás-egészségügyi szakvizsgával is rendelkeztek, „állítólag külön munkaidőben” végezték a két feladatot. A mellette dolgozó, OKJ ápolói végzettséggel rendelkező szakdolgozó a munkaidejében látta el mindkét feladatot, gyakran egy bérért. A részmunkaidős ellátás gyakran csak a legszükségesebb vizsgálatra és adminisztrációra volt elég. Az egészségnevelő, munkahigiénés tanácsadás, a védőeszköz viseléséhez megfelelő tanácsadás szinte mindig elmaradt. A dolgozók egészségügyi törzslapja a munkaalkalmasságot megállapító orvos tulajdona maradt, minden új munkavállalónál az alkalmasságot megállapító orvos csak a háziorvosi igazolásra támaszkodhatott.
A továbbképzéseknél is gondot okozott a részmunkaidős foglalkoztatás. Ezeken a szakterületen több alkalommal szerveztem körzeti, üzemápoló/foglalkozás-egészségügyi ápolóknak továbbképzést, melynek anyagát összeállítottam és a megyei szakfelügyelő főorvossal jóváhagyattam. A továbbképzések és a képzések is a „Florence Bt” szervezésében történtek.
A foglalkozás-egészségügyi ápolói képzést két alkalommal szervezte meg a Bt, s a vezetését rám bízta. A tanfolyam orvos vezetőjével, dr. Bakonyi Csillával közös döntésünk volt, hogy az iskolapadban képzett szakdolgozót ki kell vinni olyan területre, amelyen még nem járt. Döntésünket tett is követte, a hallgatókkal bejártuk az inotai erőművet és az alumíniumkohót. A látogatás során az üzemápoló-jelöltek megismerhették a kohó működését és egészségkárosító hatásait.
Az üzemi rendelők, amelyek még megmaradtak, a rendeletnek megfelelő műszerezettséggel rendelkeztek. Üzemeltetésük szerződés alapján történt, mely a munkáltató és az orvos között köttetett. Önálló főfoglalkozású foglalkozás-egészségügyi szolgálat a területen három volt. Nagy hiányosságnak éreztem viszont azt, hogy a rendelők a szerződött üzemek, cégek telephelyeitől gyakran távol vannak, így vagy a munkavállaló utazik, vagy az alkalmassági vizsgálatot végző személyzet az eszközeivel. Nehézséget jelent még a munkavédelmi szakemberrel való kapcsolattartás, mivel ő is vállalkozói jogviszonyt folytat, gyakran több munkáltatónál. Az üzemekben a környezetvédelmi referens a kémiai és fizikai ártalmak vizsgálatát végzi, szoros kapcsolatot tart fenn az üzemorvosi szolgálattal és a hatósági szervekkel, de ergonómiai megfigyelésekre hatásköre nem terjed ki. A Népegészségügyi Szolgálat jelenleg már csak a kémiai biztonságot felügyeli, mert az ÁNTSZ-től a feladat a Munkavédelmi Felügyelőséghez került.
Újra az iskolapadban, 2001-2005
Mindig is hittem a tanulásban, ezért pályám utolsó harmadában felvételiztem főiskolára, de sajnos nem vettek fel. Lustán nem tölthetem az időt, gondoltam, és beiratkoztam az ETI által szervezett egészségügyi menedzserképzésre, távoktatással. Kiváló eredménnyel végeztem. A következő évben, bár nem bíztam már abban, hogy felvesznek, de újra felvételiztem a főiskolára. Öreg vagyok, a becsület megkívánja, tehát rajta – gondoltam –, papírjaimat összekészítve jelentkeztem. Én voltam legjobban meglepődve, amikor megkaptam az értesítést, hogy felvettek a POTE-EF Kaposvári Képzési Központba. Először a térképért szaladtam.
– Hol van Kaposvár, hogy fogom megközelíteni, átúszom a Balatont? – kérdeztem magamtól. Majd jött a következő szorongató kérdés.
– Engem ilyen öregen hogy fognak elfogadni az évfolyamtársaim és a tanárok?
A következő hat hétben nem aludtam, mert folyamatosan gyötört a kérdés: mi lesz velem?
Végül eljött a várva várt nap, és én útra keltem. Az autóbusz tömve volt fiatalokkal. Én, az „öreg”, ültem és aggódtam. A buszpályaudvar idegen volt és az emberek is. Végül megérkeztem az „új iskolámba”.
A nagy épület, ahol a kollégium és az iskola volt, régen párttagok részére továbbképzőnek épült, impozáns többemeletes épület. Megérkezéskor a portán szolgálatot teljesítő hölgy várt bennünket, kezünkbe nyomta az ágyneműt és a kulcsokat, majd útba igazított.
– A lépcsőkön felfele a negyediken vannak a szobáik, az a szint a levelező hallgatóké – mondta. Nehéz táskával és nehéz szívvel bandukoltam a meredek lépcsőkön a szobánk felé. Szorongtam a szobatársaktól és a másnap kezdődő ismerkedéstől, tanulástól. Feszültségem levezetésére sétálni indultam. A portán az első évfolyamosok csoportosultak. Csatlakoztam hozzájuk. Így kezdődtek főiskolai éveim.
Visszagondolva szép éveket tudok magam mögött és a Jóisten ajándékának érzem, hogy ez velem megtörténhetett. A négy év alatt sokat tanultam, átismételtem az életem folyamán szerzett ismereteket, rendszereztem azokat.
Emlékezésemet itt azzal zárom, amit gyakran az autóbusz vezetőjének szoktam mondani.
– Kérek egy diákjegyet.
– Kinek? – hangzott a kérdés, és mellé kijárt az alapos szemrevételezés.
– Nekem – válaszoltam öntudatosan.
– Hát igen, a jó pap is holtig tanul – hangzott a válasz, és már készült is a jegy.
– Na, és mi van a jó pap fejfájára írva? – kérdeztem vissza, hogy oldjam a feszültséget. A kérdő tekintetre aztán így válaszoltam: – „Befejezte tanulmányait!” – és talán ez itt a lényeg!
Újra üzemi nővérként, 2012–2018
2010 februárjában a munkával töltött évek után nyugdíjba mentem. Mint minden nyugdíjas, az első hónapokban a lakást fenekestől felfordítottam, és az apró zugokig kitakarítottam, majd folytattam a kertben. Egyszer csak elfogyott a nagy munka, maradt a háztartás, amit játszi könnyedséggel megoldottam. Sokat ültem a számítógép előtt, hol mesét, hol sikeres pályázatot írtam. Voltam a Liget Rádiónál bemondó, vezettem asztmás gyermekek táborát Tapolcán a kórház barlangjában, tehát változatos, kalandos életet éltem. De ezek az elfoglaltságok rendszertelen idejűek voltak, a fennmaradó időben viszont ültem a számítógép előtt, gyakran mire észbe kaptam, egy-két hét is eltelt úgy, hogy a lakást nem hagytam el. Mikor ezzel szembesültem, állás után néztem. Hirdetés jelent meg a Szuperinfó újságban, foglalkozás-egészségügyi szakdolgozót kerestek. Jelentkeztem, és az üzemorvos, akit régóta ismertem, felvett.
Azóta vele dolgozom. Munkaidőm 4 órás elfoglaltság, két telephelyen működünk. Három nagyobb és több kicsi cég kötött szerződést a Bt-vel. Munkába állásomkor végigjártuk az általa ellátott nagyobb üzemeket. Ismerkedtem a munkafolyamatokkal és az ott dolgozó emberekkel. Három év után elmondhatom, hogy van rálátásom az üzemekben levő ártalmakról. A munkaköri alkalmassági vizsgálatoknál a kompetenciámnak megfelelő szűréseket végzem (paraméterek mérése, vérnyomásmérések, szemészeti szűrővizsgálat, audiológiai vizsgálat, vérvételek). Az előkészítő vizsgálatoknál jut időm az egészségügyi és a védőeszköz használatára vonatkozó felvilágosításra is. Éves szinten szervezem az influenzaoltást és a biológiai monitorozást. Részt veszünk az évente megrendezésre kerülő családi napon, ahol vérnyomás-, vércukor-, és koleszterin-szűréseket végzünk. (A képek a családi nap rendezvényén készültek.) A vállalati újságba írtam cikket az őszi-téli megbetegedések megelőzéséről, és mozgósító felhívást készítettem az influenzaoltással kapcsolatos tudnivalókról. Kapcsolatot tartok a munkahelyi vezetőkkel, a vállalati környezeti referenssel. Az emberek elfogadtak, szívesen végzetem a feladatomat.
Ennyi áttekintés bőven elég egy gyakran változó szolgálatról és egy mozgalmas ápolói életről. Az utánam jövőknek útravalóként az alábbi idézettel búcsúzom: „Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat.” (Beethoven)
Talán egy kis ráadás belefér még a leírtakhoz
2020-ban volt ötven éve, hogy gyermekápolóként végeztem Szombathelyen. Aktív életem állomásait tartalmazza ez az írás. Ami még hozzátartozik talán, hogy kedves szombathelyi kolléganőm, Tóth Józsefné Dékány Bernadett megszervezte az 50 éves találkozót. Azért teszek erről említést, mert ritkán adódik ilyen rendezvény a képzőkben végzetteknél.
Ajkán nyolc házi-, gyermekorvos és két ifjúság-egészségügyi szolgálathoz 11 fő volt asszisztens tartozott. Persze az évek alatt jöttek, mentek és cserélődtek a szakdolgozók. A gyermekek gyógyításában asszisztensként az eltelt évek alatt 23 fő fordult meg kisebb-nagyobb megszakítással ezeken a munkaterületeken. A távozott dolgozókkal baráti kapcsolatot ápolt a közösség, így éves rendezvényeinkről ők sem maradhattak ki. Évek, évtizedek teltek, de a találkozók rendszeres időben megtörténtek. A nyugdíjazások után rendszeresen a Nőnaphoz kötötten találkozott a kis csapat.
A Covid-járvány megakasztotta az összejöveteleket, de 2022. augusztus 25-én ismét összejöttünk, Magyarpolányban. Megemlékeztünk három kolléganőről, akik csak lélekben lehettek velünk. A korai finom vacsora mellett vidám beszélgetés zajlott. Előkerültek az elmúlt évtizedek emlékei. Történetek hangzottak el kedves főnökeinkről és betegeinkről. A jó hangulatú estének nehezen lett vége.
„A búcsúzás nem számít, egyáltalán nem. Ami igazán számít, az az idő, azok a napok, amelyeket az elválás előtt együtt tölt valakivel az ember, és azok az események, amelyeket együtt éltetek át, és amelyekre emlékezni lehet.” (Patricia Reilly Giff)
