Kis Idő egy büszke és dicsőséges múlttal bíró családban született, s mint minden utódnak, kit nagyon várnak, csodálatos gyerekkora volt. Szeretettől övezve szívesen eljátszadozott sziklaperemekről lepergő homokszemekkel, örömmel lovagolt meg vízcseppeket, aláhulló zuhatagokban. Persze mindig csak annyi ideig, míg hozzá hasonlóan ők is a sivatag kóbor homokszemei vagy a folyók apró cseppjei voltak: néhány másodpercig. Kis Időnek még csak ennyi ideje volt. Ezt a pár másodpercet pedig első születésnapjára kapta. Ám ahogy telt az idő, és egymást követték a boldog másodpercek, az ő ideje is szépen gyarapodott. Második születésnapjára kis homokórával jutalmazták meg szülei, melyben talpára állítva, pont egy perc alatt pergett le a homok.
– Mostantól magad gyűjtheted a perceidet. Becsüld meg az időd! – óvta búcsúzáskor édesanyja.
– Évmilliók fölött őrködöm, Kis Idő. Én a percek világába többé nem térhetek vissza – nézett rá gőgösen az apja. – De édesanyád talán… – Azért még erőltetett egy utolsó mosolyt magára és megpaskolta arcát, nehéz kezével. – Rajtad múlik, hogy találkozunk-e még valaha.
Kis Idő némán bólintott apja szavaira, és megfogadta édesanyja tanácsát: éjjel-nappal őrizte a homokórát, s miközben gyűjtögette a perceket, lassan megértette a lepergő homokszemek jelentőségét életében. Ezalatt pedig még nagyobb óráról álmodozott. Hiszen ezt ígérte édesanyja a következő születésnapjára: egy igazi órát! Ám ehhez szorgosan, megállás nélkül kellett gyűjtögetnie a perceket, így nem maradt ideje a régi játszadozásokra és kirándulásokra barátjával, Szellővel. Mindemellett meg kellett ígérnie szüleinek, hogy vigyázni fog a perceire, és nem ajándékozza oda őket senkinek.
Kis Idő szófogadó volt, s bár nem értette még, mihez fog majd kezdeni a rengeteg összegyűjtött idővel, tovább gyűjtögette kitartóan a perceket. De egy nap beleunt a rábízott, unalmas feladatba, és úgy gondolta, kicsit megpihen. Kirámolta szekrényéből korábbi játékait, és eltöprengett felettük. Örökölt és féltett kincsei mind az időről szóltak, egytől egyig felmenőinek dicső múltját idézve: szétfoszló rongybabák, rozsdás vaspántok, megsárgult levelek és fényképek, de még egy, a nagyapjától rámaradt palakő is pihent ott, melyben évmilliókkal korábban élt, kővé vált lényeket fedezett fel. Leginkább ez utóbbi nyűgözte le, s míg összekuporgatott percei alatt végigsimította rajtuk ujját, arról ábrándozott, hogy egy nap majd bizonyára ő is ilyen nagyhatalmú idő lesz. „Vajon hogyan sikerülhetett ez nagyapának? Meddig kell gyűjtögetnem a perceket, míg ide jutok?” – kérdezte magában sóhajtva, mivel senki nem volt körülötte. Szülei csupán évente egyszer látogatták meg, a születésnapján, és sejtette, hogy idővel még ennél is ritkában fognak eljönni. Így lett az ő nagy bánata a magány.
A város peremének egyik panelházában lakott, s bár naponta hallotta a játszótér zaját, meg a hinták nyikorgását, nem hagyhatta el a homokórát. Különös ház volt ez, hol leszámítva a házmestert, csak hozzá hasonló, fura teremtmények tengették mindennapjaikat. Első emeletére az ő legjobb barátja, Szellő költözött be. Korábban sokszor járt nála, de eltekintve attól, hogy az ablak nélküli szobák huzatosak voltak, mert mindig szabadon jött-ment ott a Szél, úton-útfélen felszedett haverjaival, nem talált benne kivetni valót. A fölötte lakó Csillagocskához is minden este lejöttek ragyogni a szülei tiszta időben. Ezt onnan tudta, hogy érintésnyi közelségből látta őket, mégpedig a saját ablakából. Igaz, hogy azt a bizonyos mozdulatot megtenni még nem volt bátorsága. A harmadikat pedig, ahol Napsugárka élt, állítólag már kora reggeltől olyan fény ragyogta be, mintha ott kelne ki ágyából a Nap. Ezt Szellő újságolta.
Egyedül a házmestert nem kedvelte. Morgó bácsi valamiért nem találta helyét e különcök lakta világban, s ha nagy ritkán összefutottak is véletlenül a lépcsőházban, sosem mulasztotta el orra alá dörgölni, hogy: „Nagy dolgokra csak ember képes!” Olyankor mindig felemelte mutatóujját, majd összevonta bozontos szemöldökét, és rosszallóan nézett rá. De ha nem volt éppen beszédes kedvében – ami inkább megesett – csupán tüntetően elfordította fejét, és mindössze ennyit mondott. „Hahh!” Persze egy idő után már nem zavarta Kis Időt. Hozzászokott, s mert semmivel nem ártott neki, úgy vélte, hogy a csipkelődő megjegyzések inkább Szellőnek szólhatnak, aki bizony gyakran összekócolta ősz haját tiszteletlenül. Éppen ezért illendően is köszönt neki mindig. Utána sietve talpra állította a homokórát, és tovább gyűjtögette éjt nappallá téve a perceit. Szemét sem hunyta le, mi több, már jóval az utolsó homokszemek lepergése előtt megfordította a homokórát, hogy ezzel visszanyerje a játékokkal elvesztegetett idejét. Egy derűs tavaszi napon betévedt katicabogarat engedett éppen útjára tenyeréből, mikor nyitott ablakában megjelent régi barátja.
– Csak fél percre gyere velem! – biztatta Szellő. – Meglásd, visszaérünk, még mielőtt az utolsó homokszem lepereg.
Vonakodva bár, de aznap engedett a csábításnak, és belekapaszkodott barátja grabancába. Első útjuk mindjárt a játszótérre vezetett, ahol egy vele egykorú kislány hintázott. Mivel magányos volt, és szomorúnak is tűnt, Kis Idő mellé telepedett. Miközben egyik markából homokot pergetett a másikba, hogy mégse vesztegesse értékes idejét, szótlanul nézte a kislányt. Soha nem játszott gyerekekkel, így nem tudta, mit kellene mondania, csak nézte ámulva, mintha egy csodát látna, és azon töprengett, hogy vajon a napimádó vagy a csillagokat esténként bújó szomszédjával hozta-e össze a szerencse. Végül a kislány törte meg a nyikorgó csendet.
– Hát te ki vagy? – kérdezte kíváncsian. – Még sosem láttalak itt játszani.
– Kis Idő – felelte, összerezzenve a megszólításra. – Fent lakom, a másodikon, a hetes szám alatt. Hát te?
– Gréti vagyok. – A kislány összeráncolta homlokát, és elgondolkodva nézett rá. – Kis Időt mondtál? Olyan furcsa neved van! És öltönyt vettél magadra, meg nyakkendőt, holott egy elnyűtt bakancs van a lábadon. Talán százéves is lehet, ha nem több. Már ne haragudj az észrevételért! – kuncogott, arca elé tartva tenyerét. – És miért nem hintázol velem?
– Nem lehet. Gyűjtögetnem kell a perceimet. Még nem jut időm ilyesmire.
Kis Idő szomorúan hajtotta le a fejét, majd egyik markából homokot pergetett át a másikba, mintha előtte lenne a homokóra. A kislány alatt tovább nyikorgott a hinta, miközben még jobban belelendült.
– Hát a szüleid hol vannak? Csak úgy lejöhettél, egyedül? – faggatózott tovább.
– Minden évben meglátogatnak, mikor a születésnapom van. Már alig várom. Hát a tieid?
– Csak édesanyám él – felelte a kislány szomorúan. – Most éppen a kórházban van, mert beteg. Elmegyek hozzá mindennap. – Abbahagyta a hintázást, és elgondolkodott azon, hogy ez a vele egyidős gyerek a szülei nélkül él, de mégis büszkén beszél róluk mások előtt.
– Mit is mondtam?... Hogy eljönnek a születésnapomra? – kapott észbe ekkor Kis Idő. – Hiszen az éppen ma van!
Azzal ott hagyva a kislányt Szellő hátán visszaröppent a nyitott ablakon. Odabent, az asztalon egy igazi óra várta. De nem mozgott a percmutatója, és hangokat sem adott, csak némán nézett rá, a lepergett homokóra mellől. Aztán mikor éppen megfordult volna bosszúsan, az óra mégis megszólalt.
– Eljöttem, Kis Idő. Itt vagyok, és elhoztam születésnapodra az órát, ahogyan ígértem, pontosan egy éve. De mert elhagytad a homokórát, és ezáltal lekésted a percet, nem láthatsz – mondta egy szigorú hang, mely az órából jött, és az édesanyjáéra emlékeztette. – Egy év múlva találkozhatunk, de csak akkor láthatsz bennünket, ha szófogadó leszel. Gyűjtened kell addig is tovább a perceidet.
Kis Idő döbbenten nézte az órát, de hiába várt folytatásra, az már nem szólalt meg. Ajka szóra nyílt, de torka elszorult, képtelen volt bármit is mondani. Azután lehajtotta fejét, s miközben talpára állította a lepergett homokórát, egy nagy könnycsepp gördült le arcán. Egész évben arra várt, hogy édesanyját meg édesapját viszontláthassa. Tovább végezte kötelességét, de közben eltöprengett azon, hogy a nagyhatalmú Idő törvényei mennyire igazságtalanok. Éjjel-nappal győzködte magát, hogy minden az ő hibája volt, csakis rajta múlott, ezért nem láthatta viszont édesanyját. Édesapjára már gondolni sem mert, hiszen annak idején tudtára adta, hogy évmilliókkal kell viaskodnia, az ő világában bizonyára minden perc egy évmilliót tesz ki. Büszke volt rá, és ez erőt adott a folytatáshoz. Fáradhatatlanul gyűjtötte a perceit, de valami kétkedésféleség ettől a naptól mégis a lelkébe fészkelte magát, és elbizonytalanodott. Vágyott az emberi szóra, de akárhányszor kipillantott az ablakon, a hintát üresen találta. Egyik délután aztán végre ismerős nyikorgás ütötte meg a fülét. Rohant az ablakhoz, ám újra csalódnia kellett: a hintát csak az öreg Szél himbálta, aki eljött Szellőhöz, látogatóba. De amint kidugta orrát, máris ott termett barátja, és fürgén besurrant a résen.
– Úgy látom, végleg a homokórádnál ragadtál, Kis Idő – állapította meg csipkelődve, miután körbekémlelt. – Hát, ez igazán nagy kár! Micsoda dolog az, hogy valakinek egy javíthatatlan, rossz órát adnak ajándékba?
– Nem rossz, csak időzítve van. Egy év múlva elindul, pontosan a születésnapomon. Édesanyám türelemmel vár benne, ezért nekem is ki kell tartanom.
– Még egy év? Egy egész teljes évet kell várnod? – hüledezett Szellő. – Tudok egy helyet, ahol ezekből igazi is van. Méghozzá rengeteg! – S azzal körberöpködte az igazi, de még nem működő órát.
– És az a hely messzire van? – kérdezte Kis Idő kíváncsian, elbizonytalanodva.
– Nincs, csak suhanásnyira, egyik közeli utcában. Mindenki arról beszél, hogy te mennyire szorgalmasan végzed a dolgod. Még Csillagocska és Napsugárka szülei is megdicsértek ezért. Kihallgattam őket, mikor legutóbb itt jártak, látogatóban. Azt mondták, hogy mi csak hunyorgunk meg ragyogunk, de minden az Időnek köszönhető. Nélküle nem is létezhetnénk.
– Ezt mondták volna?
– Igen, szó szerint – susogta Szellő. – Még az én apám is elismeri, hogy az öreg Idő nélkül csak egy naplopó, szélhámos lenne, semmi több. Mondd, hány perced van már?
– Elég sok lehet – felelte megcsillanó szemekkel. – Úgy gondolom, már szinte egy teljes órám is van. Talán még több.
– Végre egy jó hír! Annak fele is elég lesz ehhez a kiruccanáshoz. Ezt látnod kell, Kis Idő!
Kis Idő töprengve nézte az igazi, de használhatatlan órát, mintha attól várna tanácsot. De hiába várt, az óra némán meredt rá, édesanyja azóta sem szólalt meg benne. Végül engedett Szellő csábításának, és javaslatára még aznap meglátogatták a külváros közeli órásboltját. Előtte azért megfordította az éppen lepergett homokórát, hogy ezzel is nyerjen egy értékes percet elpazarolt idejéből.
– Így többet fogsz tudni az időről, mire újra eljönnek a szüleid – biztatta barátja útközben. – És a homokóra helyett kinézhetsz magadnak egy kedvedre valót, amit nem kell percenként a talpára állítanod. Nagyokat kirándulhatunk majd!
Kis Idő aggódott a percei miatt, de szerencséjük volt: kilincsnyitáskor értek oda éppen, és Szellő be is libbent a bolt ajtaján. Odabent, amerre csak nézett, órákat látott a falon: kereket és négyszögűt, volt kakukkos, angyalokat tartó, meg hintás, némelyikből pedig hosszú láncon súlyok lógtak, mintha az idő béklyói fognák vissza. Mindenik pont annyi időt mutatott, mégis egészen más volt a hangjuk. Úgy tűnt, mintha versenyre kelnének egymással, néhány másodperc előnyért, de erőfeszítésük valamilyen titokzatos oknál fogva hasztalannak bizonyult. Az órás nem vette észre őket: munkaasztala fölé görnyedve, nagyítóval a szemén éppen egy zsebórát javított. Előtte a vevő állott. Kis Időnek úgy tűnt, mintha a percmutatók összevissza kattogásától sürgetve egy nagyon súlyos betegen próbálna segíteni, de már alig maradt rá idő. Amennyire lenyűgözte az órák varázslatos világa, legalább annyira össze is zavarodott a sokféleségük láttán, így nem tudott közülük választani, s a következő kilincsnyitáskor sietve távoztak.
– Ne félj, még időben vagyunk! Figyeltem odabent a percmutatókat – nyugtatta barátja.
De az égen fejük fölött már sötét fellegek gyülekeztek. Az utcán, ahol bolyongtak, zivatar előtti forgószél támadt, éppen csak annyi időt hagyva Szellőnek, hogy bemeneküljön egy nyitott ablakon. Magas, fehérre festett falak közt szokatlanul mély csend fogadta őket. Kórházterembe tévedtek. Édesanyja ágyának szélén egy kislány ült, nagyon szomorúnak tűnt. Azt is látta, hogy fogja a kezét, de az ágyban fekvő nem mozdult, nem viszonozta szorítását, már a szemét sem nyitotta ki. Ekkor tudatosult benne, hogy Gréti ül előtte.
– Bár csak maradt volna kis időnk, hogy még egyszer, utoljára magadhoz ölelj! – mondta a kislány halkan, és könnycseppek gördültek le az arcán. Megfeledkezve a homokóráról, Kis Idő mellé telepedett, s miközben Szellő próbálta sürgetni, azon töprengett, hogyan segíthetne rajta. Hirtelen kinyílott az ajtó. Fehér köpenyes alak állott előtte, tanácstalanul nézett a beteg asszonyra és kislányára, de őt mintha nem vette volna észre. Azután csendben az ágyban fekvőhöz lépett. Lehajolva, ujjával megfogta csuklóját, majd műszerével a szívverését kereste. Ahogy ezt végezte, pont olyan magabiztosnak és nagyhatalmúnak tűnt, mint az órás. Végül fölegyenesedett. Bár nem mondott semmit, Kis Idő tudta, hogy odabent valami megállt. Gréti az orvosra emelte tekintetét. Bejött egy második fehérköpenyes, majd egy harmadik is, az ősz hajú orvos mellé álltak. A fiatalabbik nővér finoman Gréti vállára helyezte a kezét. Némán, feszült csendben teltek a másodpercek. Ekkor csoda történt: az ágyban fekvő váratlanul kinyitotta a szemét, és fejét lassan a kislány felé fordította. Miközben tekintetük találkozott, apró mosoly jelent meg az arcán. Azután fölült, és szoros öleléssel karjába zárta. Kis Idő remélte, hogy Gréti vet rá is egy hálás pillantást, de erre már nem kerülhetett sor. Szellő, mintha csak igazi orkánná változott volna, durván a hátára kapta, és az utcák fölött sebesen száguldott vele otthonuk felé. Kis Idő a baljósan cikázó villámok közt is mosolygott, s bár összegyűjtött percei java részét a kislány édesanyjának adta, életében első alkalommal érezte úgy, hogy időmilliomos. Biztos volt benne, hogy otthon végre életre kel az igazi óra, és édesanyja meg fogja dicsérni nemes tettéért.
Sok év múlva a városszéli panelház második emeletén, a hetes számmal jelzett ajtó zárjában kulcs fordult. Az öreg, bicegő Morgó bácsi nyomában egy fiatal házaspár lépett át a küszöbön. Gréti férjhez ment, és ragaszkodott hozzá, hogy ott vegyenek öröklakást, ahol gyerekkorát is töltötte. S minthogy férjének nem volt kifogása ellene, most ötéves gyerekükkel, Gáborral együtt tartottak szemlét jövendőbeli fészkük fölött. Az idő pora már az előszobában birtokba vett mindent. Miközben a házmester ablakot nyitott, Gabi kirángatta magát édesanyja kezéből, és felfedező útra indult. Nemsokára már a nappaliból hallatszott lelkes kiáltása:
– Nézzétek, mennyi játék van itt!
Mikor beléptek, a kitárt szekrény csaknem teljesen elnyelte, ahonnan egymás után rámolta ki a rongybabákat, rozsdás vaspántokat és évmilliós palaköveket.
– Ne nyúlj semmihez, még értük jöhet valaki! – dorgálta meg az apja, majd a házmesterhez fordult. – Ki lakott itt?
Amaz tanácstalanul vállat vont, s miközben kerülte tekintetét, csak ennyit felelt:
– Már nem emlékszem. Sok évvel ezelőtt beállított hozzám egy asszony, és a kezembe nyomta a kulcsokat. Azt mondta, többé nincs rá szüksége. Nem is láttam utána. – Azzal sietve kihátrált, és magukra hagyta.
A nappali asztaláról egy kibelezett vekker bámult rájuk, a nagy összevisszaságban úgy tűnt, mintha megállt volna itt az idő. Gabika egy kis homokórával lépett vissza a játékhalomból, próbálta markába rejteni, de mikor látta, hogy apja szemet huny fölötte, csak megrázta, majd új szerzeményét az üres vekker mellé állította, az asztalra. A homokszemek peregve indultak el benne, unott útjukon.
– Bárki is élhetett itt, gyűlölte az időt – jegyezte meg a férfi, fintorral az arcán, majd az ablakhoz lépett. – Azért szép a kilátás, ezt meg kell hagyni.
Gabika csatlakozott hozzá, együtt nézték a virágos mezőbe vesző külvárosi panorámát. Gréti egyik fotelba telepedett. Körülötte a szőnyegen mindenfelé a kibelezett vekker fogaskerekei és rugói hevertek. Az alkatrészekről az egykori órára vándorolt a tekintete, melynek számlapjáról még a mutatók is eltűntek.
Aztán a játékhalom tetején öltönyös bábut vett észre: egy fiúcskát. Mintha a társait óvni szeretné valami váratlan veszedelemtől, hátán fekve, karját széttárva feküdt rajtuk. Kabátja szétnyílt, és arcába hulló haja mögül őt nézte, apró kék gombszemével. Miközben a homokórában hangtalanul peregtek az apró homokszemek, Gréti lehajolt, és kiemelte a játékok közül. Helyére illesztette nyakkendőjét, begombolta a kis öltönyt, s miután az arcába hulló gesztenyebarna hajtincset is helyére igazította, óvatosan visszahelyezte oda, ahol feküdt. A mozdulat végén ujját végighúzta a porlepte, kopott bakancson, és ekkor különös érzés járta át: mintha régen, már találkoztak volna, valahol.
– Vagy nagyon hiányzott neki – felelte az iménti felvetésre, bizonytalan hangon. Szavait halk sóhaj követte, az asztal irányából. Gréti odapillantott, és látta, hogy leperegtek a homokszemek. Fölállott, és megfordította a homokórát.
– Anya!
Nem volt egészen bizonyos, honnan jött a hang, de mivel a szobában rajtuk kívül nem tartózkodott senki, a fiára kapta tekintetét.
– Tessék, kisfiam?
Az alig ötéves gyerek visszafordult az ablakból, és dacosan nézett rá.
– Nem mondtam semmit.