Kinél jöhet szóba a magánellátás?
Adja magát a nyilvánvaló válasz: akinek pénze van. A kérdés azonban nem ennyire egyszerű. Az elmúlt évek egyértelműen azt mutatják, hogy a tehetős betegek mellett két további csoport erősödött meg. Egyrészt azok a jellemzően fiatalabb betegek, akik – mivel nem tartották helyesnek –, már korábban sem kívántak paraszolvenciát fizetni, illetve határozott elképzeléseik voltak arról, hogy milyen egészségügyi ellátásra vágynak, másrészt kifejezetten megnőtt azoknak a pácienseknek a száma, akik valamilyen ok miatt csalódtak az állami ellátásban.
Az első csoportból a jelentősebb beosztásban dolgozó (potenciális) betegek nagy része ráadásul olyan szerződéssel rendelkezik a munkahelyén, amely magánellátóknál biztosít „menedzserszűrést”, és amely lehetővé teszi, hogy ha szükséges, a kisebb beavatkozásokra vagy olcsóbb ellátási formákra szintén az adott magánintézményben kerüljön sor. Ők, mivel anyagilag jobb helyzetben vannak, súlyosabb probléma esetén is a magánellátást választják.
A második csoport már sokkal heterogénebb, hiszen esetükben a csalódásnak különféle okai lehetnek: rosszabbak és nagyon változatosak az állami intézményekben tapasztalható körülmények, sokat kell várakozni, nem megfelelő a kommunikáció, kiszámíthatatlan a hozzáférés, kapacitáshiány miatt a megszokott intézményből más helyre küldik őket vizsgálatra/beavatkozásra, nem tudnak orvost választani – és még sorolhatnám a betegek visszajelzéseit. A felsorolt okok, valamint a betegek vágya, hogy minél hamarabb ellátáshoz jussanak, felhajtóerőként működnek a magánellátók számára, hiszen olyan betegek is náluk jelentkeznek, akik nem tehetősek, de a másra félretett pénzüket inkább – ellátást remélve és kapva – ott költik el.
Mely betegségeknél jön szóba a magánellátó?
Két irányból közelíthetjük meg a kérdést: a betegek igényei felől, illetve a józan szakmai megfontolások mentén.
Mit szeretne a beteg? Rövid várakozást, pontosságot, színvonalas környezetet, kedves, előzékeny személyzetet, szakmai szempontból rendben lévő ellátást. A betegeket sajnos sok esetben megtéveszti a marketing, illetve a magánellátást már korábban igénybe vevő családtag, ismerős véleménye. Mivel minden magánellátó szeretne még több beteget beterelni a kapuján, sok esetben olyan információkat oszt meg magáról, amelyek vonzóak, de sajnos nem minden esetben helytállóak. És mivel vonzóak, vonzzák is a gyógyulni vágyó betegeket, akik nincsenek tisztában a szakmai szempontokkal, a szükséges statisztikákkal, az ellátás vegytiszta menetével. Az ismerősök véleménye is félrevezető lehet, hiszen egy beteg állást tud foglalni a körülményekről, a személyzet hozzáállásáról, panaszainak változásáról, de valójában nincs és nem is lehet tisztában azzal, hogy szakmai szempontból milyen ellátást kapott. Sokan próbálnak körültekintően tájékozódni, de a közzétett adatok nem mindig tükrözik a valóságot – tisztelet persze a kivételnek. Emiatt a betegek jelentős része nem tud hiteles információt kapni arról, hogy az adott intézmény hány beteget látott el az adott típusból, ezeknél az eseteknél milyen volt a szövődmények aránya, hol kezelik tovább az esetleges komplikációkat, mekkora plusz költség terheli őket a beavatkozás csomagárán túl, milyenek az intézmény – választott orvoson túli – személyzeti feltételei stb.
Fontos hangsúlyozni, hogy minden magánintézmény kötelező jelleggel háttérintézményi szerződést köt egy állami kórházzal, ahol vállalják az esetleges szövődmények ellátását. Itt azonban újabb gubanchoz érkeztünk, hiszen a komplikációk ellátása pénzbe kerül. Az állami fenntartó, illetve a háttérkórház teljesen jogosan képviseli azt a hozzáállást, hogy a szövődmény ellátásának összegét az elsődleges ellátó magánintézménynek kell magára vállalnia, illetve, ha a szövődmény kialakulásában a betegnek (is) felelőssége van, akkor intézze a magánintézmény a költségek betegre hárítását. Ezen elv követése segít a tiszta viszonyok megtartásában, hiszen így elkerülhető a „mazsolázás”, ami alatt azt értem, hogy a magánellátók csak a jól jövedelmező, kis kockázatú beavatkozást kívánják elvégezni, és a szövődmények hosszadalmas, kifejezetten költséges ellátása visszahull az állami rendszerre, tovább nehezítve az állami intézmények amúgy sem könnyű helyzetét.
Ha a szakmai szempontok felől közelítünk, akkor a következőket kell hangsúlyozni a magánellátókkal kapcsolatban:
- 1-2 kivételtől eltekintve nem rendelkeznek intenzív osztállyal,
- nincs jelen az összes szakma, így ha valamilyen speciális konzílium igény merül fel a betegnél, nem biztos, hogy helyben elérhető,
- az ellátási spektrum meglehetősen szűk, így a beavatkozásoknak csak egy szegmensét vállalják,
- rizikós eseteket (több betegségben szenvedő beteg, potenciálisan nagyobb szövődmény veszélye, hosszadalmasabb ápolás gyanúja stb.) nem vállalnak, ezeket a betegeket az állami intézményekbe irányítják,
- az állami intézményekhez képest kevésbé hangsúlyos az ügyeleti jelenlét.
A felsorolt szempontok az esetek zömében nem jelentenek problémát, hiszen a tulajdonosi kör jól átgondolt működtetési elvárásait képezik le. Nem az a cél számukra ugyanis, hogy teljes mértékben konkurenciái legyenek az állami intézményeknek, ők csak a jól jövedelmező, kevésbé műszer- és szakemberigényes, biztonságosan elvégezhető ellátási formákat kívánják végezni. Emiatt a portfóliójuk a diagnosztikára, a járóbeteg-ellátásra, az egynapos sebészetre, az utógondozásra, illetve a nagyobb intézmények esetén azokra a műtétekre korlátozódik, amelyek nem igényelnek intenzív osztályos hátteret, és valószínűsíthetően szövődménymentesen végezhetők el. A fentiek alapján jól látszik, hogy a drága, rizikós, szövődményveszélyes, hosszadalmas ellátási formák továbbra is az állami intézmények feladatát képezik.
Szeretném még egy tényezőre felhívni a figyelmet, amivel nem leszek népszerű a magánintézmények vezetői/tulajdonosai körében. Mivel esetükben különösen fontos a bevétel növelése, számos olyan példát látunk, amikor szakmailag nem védhető esetben javasolnak – utólag fölöslegesnek bizonyuló – beavatkozást. A beteg természetesen elfogadja a javaslatot, amivel szükségtelen rizikónak teszi ki önmagát, ráadásul később nem kerülheti el a szakmailag indokolt műtétet. Jó példa erre egy súlyos térdízületi kopásban szenvedő beteg térdfájdalma esetén egy artroszkópos beavatkozás elvégzése, miközben a betegnek valójában protézisbeültetésre van szüksége. Telik az idő, a beteg panaszai nem csökkennek, a hangulata romlik, amit csak tetéz az elköltött pénz gondolata, valamint az átélt beavatkozás sikertelensége, ráadásul a folyamat végén – állami, vagy magánintézményben – végül megtörténik a protézisműtét.
Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy nagyon sok jó magánintézmény van Magyarországon, amelyek jó szívvel ajánlhatók. Az is igaz, hogy az állami intézmények jelentős része a szakmai és emberi hozzáállás szempontból is megkérdőjelezhetetlenül jó, egy részük pedig infrastrukturálisan és hozzáférhetőség szempontjából is rendben van.
Összességében úgy gondolom, hogy a beteg legnagyobb biztonságban egy jól felszerelt, megfelelő infrastruktúrájú állami intézményben van, ahol intenzív osztályos háttér mellett az összes szakma elérhető. Ugyanakkor a diagnosztika, a járóbeteg ellátás, valamint bizonyos sebészeti beavatkozások biztonsággal igénybe vehetők a magánellátóknál is. Ez utóbbinak feltétele, hogy a beavatkozást rutinos sebész végezze, illetve az intézmény az adott műtétből évente kellő számú szövődménymentes ellátást tudjon felmutatni.
Ha betegek tisztában vannak a fentiekkel, akkor az esetek nagy részében jó döntést tudnak hozni arra vonatkozóan, hogy betegség esetén magán- vagy állami intézményt válasszanak-e. Ha bizonytalanok, kérdezzék meg a háziorvosukat vagy az őket kezelő orvost, akik biztosan megfelelő tanácsot fognak adni, és a panaszok, az állami ellátáshoz történő hozzáférés, valamint a beteg igényei alapján a megfelelő helyre irányítják majd őket.