Az elmúlt évek válságai, a koronavírus-világjárvány eddig nem látott módon emelte a mindennapjainkba az egészségügyi ellátás fontosságának a kérdését. A járvány emellett megmutatta az egészségügyi rendszer „emberi arcát” is, az orvosok, az ápolók, az intézmények koordinációjáért és működéséért felelős szakemberek hihetetlen fontosságú és hősies munkáját. Ezen túl a járvány felerősítette a segíteni akarást, az egymás felé fordulást, így a háttérben meghúzódó „láthatatlan munka”, az önkéntesség is új jelentőséget kapott. Különböző civil alapítványok hihetetlen gyorsasággal és profizmussal álltak át a válságkezelésre, és találták meg a segítségnyújtás leghatékonyabb módját.
A KSH adatai alapján már a járványt megelőzően is a 15–74 évesek 33%-a vállalt önkéntes tevékenységet, azonban a járvány hatására az idejüket, szaktudásukat, segítségüket felajánlók száma növekedett. Az ENSZ jelentése alapján a járvány kitörését követően az önkéntesek száma megduplázódott. A Magyarországon érvényes kormányhatározat alapján önkéntesség alatt azt a munkát értjük, amelyet egy személy szabad akaratából, fizetség nélkül, a választott közösség megsegítése érdekében végez. E szerint a definíció szerint a belső motiváció kulcsfontosságú, ha önkéntes munkáról beszélünk.
Az önkéntes munka jelentőségéről általában a nonprofit szervezetek, alapítványok esetében szoktunk beszélni. Érthető, hiszen ezek a szervezetek kiemelt figyelmet fordítanak a társadalmi felelősségvállalás, szolidaritás témáira, a munkájuk során elengedhetetlen az önkéntesek bevonása. Az azonban, hogy a közintézmények munkáját is erősítik az önkéntesek, ritkán kerül górcső alá, annak ellenére, hogy a pandémia során ők is szerves részét képezték a járványkezelésnek.
Az önkéntesek munkájának jelentősége, a segítségnyújtás a befogadó oldal szempontjából megkérdőjelezhetetlen, azonban azt a kérdést, hogy vajon az önkénteseket mi motiválja, hogy a saját munkájukon túl karitatív tevékenységet végezzenek, ritkán tesszük fel. Mindemellett viszonylag kevés figyelmet fordítunk a befogadó és koordináló intézmények szerepére is, amelyek feladata az önkéntes munkaerő hatékony beillesztése a napi rutinba, a lelkesedésük, elhivatottságuk fenntartása és a további motiválás. A következőkben tehát ezeket a témákat mutatom be, valamint a szakirodalom és saját tapasztalataim alapján azokat az alappilléreket, melyek elengedhetetlennek tartok annak érdekében, hogy az önkéntes, a segített, valamint a befogadó intézmény motiváltan és hatékonyan tudjon együtt dolgozni.
INTÉZMÉNYEK SZEREPE ÉS FENNTARTHATÓSÁG
A befogadó és koordináló intézmények kulcspozíciót töltenek be az önkéntes munkaerő szervezésében, illetve megtartásában. Nonprofit szervezetek, alapítványok esetében a leggyakoribb, hogy az adott szervezet rendelkezik egy saját felvételi és képzési folyamattal, amely során kölcsönösen megismerhetik egymást a szereplők. Közintézmények esetében azonban erre a nulladik lépcsőfokra kevés lehetőség adódik, ami nem csak a munka elkezdését, de a motiválást is megnehezíti. Pedig a motiválás kulcsfontosságú, lévén, hogy a legerősebb ösztönzők, a fix fizetés és a szerződéses munkaviszony ebben az esetben nem tudnak megtartó erővel belépni a rendszerbe. Hogyan érik, érhetik el tehát a szervezetek, hogy megtartsák a sok esetben nem általuk képzett, fluktuáló munkaerőt? Melyek azok a tényezők, amelyek egy kölcsönösen eredményes és kifizetődő kapcsolathoz tudnak vezetni?
BIZTONSÁG
Az önkéntesek számára a biztonságos környezet megteremtése elsődleges, az első lépése annak a folyamatnak, hogy egy teljesen új környezetben segíteni tudjanak. Biztonság alatt fizikai és mentális biztonságot is értünk, ugyanis nem csupán a megfelelő munkakörnyezet, de a valahova tartozás érzése is szükséges a kölcsönösen jó és fenntartható kapcsolat kialakításához.
Annak a kérdése, hogy a befogadó intézmények hogyan tudják megteremteni az önkéntesek számára a biztonságos munkakörnyezetet, teljes mértékben az adott munka jellegétől függ. Egészségügyi intézményekben elengedhetetlen az ott dolgozók fizikai védelme, a COVID-19 kapcsán az egyik legfontosabb lépés volt az egészségügyi dolgozók és az önkéntesek egészségének a védelme. Ezzel nem csupán őket, hanem a környezetükben élőket is védték. A fizikai biztonság megteremtése az intézményi előírásokkal összhangban történt.
„Biztosították a helyet, próbálták betartani az intézkedéseket. Biztosították a teszteket és oltásokat, illetve a védőfelszereléseket, ilyen szempontból minden rendben volt.”
Bartal és munkatársai a hazai COVID-járvány alatt, önkéntesként dolgozó, egészségügyi képzésre járó egyetemi hallgatók attitűdjét vizsgálták és a tapasztalataikat gyűjtötték össze. A felmérésük alapján az önkéntesek jelentős százaléka elégedett volt a fizikai védelemmel, a résztvevők 94%-a nyilatkozott úgy, hogy kapott védőfelszerelést, valamint 91%-uk részt vett valamilyen, az intézmény által biztosított felkészítésen (Bartal és mtsai, 2021: 17–18). Bár a COVID-járvány sokként érte az embereket, látható, hogy jól működő intézményi keretek között az önkéntesek bevonásának első lépése gond nélkül meg tudott valósulni.
A fizikai biztonság mellett azonban a mentális biztonság, megbecsültség érzése is fontos tényezőként jelenik meg, kifejezetten akkor, ha kríziskezelésről beszélünk. A mentális biztonság megteremtésének egyik eszköze a lehetőségekhez mért, kiszámítható munkavégzési keretek megteremtése, amely a határok meghúzásában, a feladatkörök és felelősségek tisztázásában is elengedhetetlen. Emellett az önkéntesek számára a valahová tartozás érzése is kulcsfontosságú, az intézmény, szervezet életébe történő integráltság olyan faktorként jelenik meg, amely növelheti a biztonságérzetüket. A mentális jólléthez – a Bartalék által vizsgált csoport esetében – társult még az altruizmus közös megélése, valamint a szakmai és emberi kapcsolatok kialakítása a pandémia során (Bartal és mtsai, 2021: 19). Ezek a tényezők kéz a kézben járnak, a kiszámítható környezetben történő emberi munka és a legkisebb gesztusok azok, amelyek elősegítik az önkéntesek megtartását. Ezek azok a lépések, amelyekkel az intézmények, alapítványok azt kommunikálják, hogy az önkéntesek számukra mint emberek is fontosak.
„Nagyon sok minden függ az empátiás készségtől. A diploma egy dolog, de az empátia nagyon sokat számít.”
Látható tehát, hogy a biztonság is többarcú, a hatékony munkavégzés elengedhetetlen része. Azok az önkéntesek maradnak, akik érzékelik a körülöttük lévő segítségnyújtási szándékot, kialakul valamilyen kötelék az intézmény, a munka, az ott dolgozók és az önkéntes között.
KISZÁMÍTHATÓSÁG
A második alappillér a konzekvencia és kiszámíthatóság kérdésköre. Tudni, hogy kinek meddig terjed a feladatköre, pontosan mit kell csinálnia és kitől tud segítséget kérni, kulcsfontosságú. A kiszámíthatóság kérdésköre szorosan összefonódik a biztonsággal is, hiszen csakis biztonságos fizikai és mentális környezetben mernek az önkéntesek segítséget kérni. A már említett Bartal-tanulmány kapcsán is megmutatkozott a kiszámíthatóság fontossága, valamint az ennek hiányából fakadó problémák. A magyarországi felmérésből kiderül, hogy a bevont egészségügyi hallgatók a szervezetlenség és az akár emiatt kialakuló túlterheltséget jelölték meg fő negatívumként (Bartal és mtsai, 2021: 19). A cikk készítése során volt lehetőségem beszélgetni az egészségügyben dolgozókkal is, akik a COVID-járvány kapcsán is elmesélték a tapasztalataikat. Az egyik beszélgetés során szóba került a pandémia alatti, intézményen belüli munkaerő-átcsoportosítás kérdésköre. A magas esetszámok miatt az intézmények kénytelenek voltak az orvosokat a saját szakterületükön kívül más osztályokra is áthelyezni, szülész-nőgyógyászok, belgyógyászok kerültek a sürgősségi osztályra, ahol egyik pillanatról a másikra kellett megtanulniuk a legfontosabbakat.
„Egy ilyen helyzetben mindig nehéz, ha új kollega, önkéntes érkezik. Ha valakit ismerünk, amikor az ember nagyjából tudja, hogy az adott kollegát hova helyezze, akkor lehet figyelmeztetni, segíteni. Új emberekkel ez mindig kihívás.”
„Nagyon rosszul élték meg. Volt olyan rezidens, akit áthelyeztek a COVID-osztályra vagy a sürgősségire. Ott mindennap meghaltak többen, volt olyan, aki a terhek miatt inkább szakmát váltott, hogy ne kelljen maradnia. 3-4 ilyen kollegára emlékszem, aki nem bírta a terhelést. Ilyen helyzetben kicsit mindannyian újra fiatal kezdők és önkéntesek vagyunk.”
Hasonlóan új helyzetben állták a sarat azok az önkéntesek, akik civilként jelentkeztek a járványkezelésre. Ők elsősorban a koordinációban, adminisztrációban vállaltak kulcsfontosságú szerepet.
„Az önkéntesek nagy része, legalábbis nálunk, egészségügyis volt, de persze voltak olyanok is, akik nem rendelkeztek ilyen végzettséggel. Ők társadalmi munkások, szociális munkások voltak, leginkább az oltópontokon találkoztam velük és ott tudtunk beszélni.”
Fontos látni, hogy a pandémia alatt az állandóan változó és rendkívül túlterhelt környezetben kellett helytállniuk mind az egészségügyi dolgozóknak, az önkénteseknek, mind pedig az őket koordináló intézményeknek. A nehézségeken, sokszor traumatikus tapasztalatokon azonban még a legkiszámíthatatlanabb időben is a tiszta kommunikáció segítette át a dolgozókat.
ÖSZTÖNZÉS
A jól működő önkéntes munka harmadik pilléreként az ösztönzést említhetjük. Bár a Magyarországon és nemzetközileg használt definíció szerint az önkéntes munkát ellentételezés nélkül végzik, korántsem egyértelmű, hogy csakis pénzbeli juttatással lehetne az embereket motiválni.
Az önkéntesek csoportja korántsem homogén, derül ki Bartalék munkájából. Astorp – Bartal és munkatársai által idézve – azt állapítja meg, hogy a pandémia alatt az egészségügyi hallgatók altruista attitűddel, tanulási céllal vagy elismerési vágy által ösztönözve vettek részt a krízis kezelésében (Asorp, 2020 idézi Bartal és mtsai, 2021: 11). Bartalék a csak egészségügyi képzettséggel rendelkező egyetemisták motivációit vizsgálták, azonban a megállapításaik akár szélesebb körben is érvényesek lehetnek. Az altruizmust mint az önkéntesség fő mozgatórugóját a csoporthoz tartozás érzése, a mentoroktól való tanulás lehetősége, a szakmai és társas kapcsolatok kialakításának lehetősége erősítheti. Az önkéntesek célja sokszor az, hogy kipróbálják magukat új területeken, tapasztalatot szerezzenek, hogy végül olyan munkakört tudjanak választani, ami számukra egyben hivatás is.
„Volt egy időszak a COVID-járvány elején, amikor 65 éves kor felett nem lehetett dolgozni. Akkor vettem észre, hogy otthon se tudnék maradni hosszú távon. Az ember ezt csinálja hosszú évtizedek óta, nagyon szép szakma, a hivatásom.”
A világjárvány elmosta a munka és önkéntesség határa között húzódó viszonylag éles határt. A pandémia alatt az egészségügyi hallgatók eltérő módon részesültek juttatásban az önkéntes tevékenységükért cserébe. Bartal és munkatársai kutatása során látott napvilágot, miszerint az önkéntesek 54%-a egyetértett azzal az állítással, hogy a járvány alatti plusz keresetre szükségük volt megélhetési okokból (Bartal és mtsai, 2021: 21). A felmérés alapján azonban elmondható, hogy a megkérdezettek több mint fele vállalt volna önkéntes tevékenységet ellenszolgáltatás nélkül is (Bartal és mtsai, 2021: 20), amely szám összhangban van a korábban idézett ENSZ-adatokkal. Látható tehát, hogy az önkéntesség kultúrája, az altruizmus jelen van az országban, azonban a kríziskezelés során ezek a tiszta határok fizetett és önkéntes munka között elmosódtak.
Vitán felül áll az, hogy az önkéntes munkával rengeteg képesség és energia kerül mozgósításra, a közösségépítés fontos lépcsőfoka az ilyen módon történő találkozás. Ennek értelmében az önkéntesség szervezése, koordinációja közös érdek (Cuthill–Warburton, 2005:111), a befogadó intézmények, önkormányzatok, kórházak, alapítványok közös célja a beáramló segítség megfelelő csoportosítása, hasznosítása és a velük való tervezés.
- Bartal Anna Mária – Fényes Hajnalka – Szalóczy Nóra (2021). Az elkötelezettek, a csalódottak, a tapasztalatszerzők és akik megpróbálták – az orvos-és egészségtudományi hallgatók COVID-19 járvány alatti önkéntességének vizsgálata. Önkéntes Szemle, 1(2): 5–35.
- Malinen, S. – Harju, L. (2017). Volunteer Engagement: Exploring the Distinction Between Job and Organizational Engagement. Voluntas, 28: 59–89.
- Cuthill, M. – Warburton, J. (2005). A Conceptual Framework for Volunteer Management in Local Government, Urban Policy and Research, 23(1): 109-122.