Charlie Ravioli azért lett ismert, mert a kislány édesapja, Adam Gopnik történetesen a New Yorker munkatársa, és egy hosszú cikket szentelt a képzeletbeli barátnak 2002 szeptemberében. A helyzet – vagyis elfoglaltságunk mértéke – azóta csak fokozódott. Ennek persze rengeteg oka van: a multitasking elterjedésétől, a digitális technika őrületes fejlődésétől, a munka és a magánélet közti határ elmosódásán és a gyors, egyszerű online ügyintézésen át a mobil nyújtotta szabadságérzetig. Digitális eszközzel a kezünkben dolgozunk és így is kapcsolódunk ki. Az NMHH legfrissebb, fiatal felnőttek (16-35 év) között 2024-ben végzett felmérése szerint általában reggel 7 körül nyúlnak a fiatal felnőttek a mobilhoz, a 16-19 évesek az Instagrammal, a 25 évnél idősebbek híroldalakkal, Messengerrel és Facebookkal indítják a napot. A telefonhasználat reggeli csúcsideje 6 és 8 óra, az esti pedig 22 és 24 óra közé esik. Az átlagos napi telefonidő 3 óra 49 perc. Vagyis naponta közel négy óra telik hírek, programok, képek és videók pörgetésével, mert nem maradhatunk le semmiről.
FOMO
Néhány évvel Charlie Ravioli felbukkanása után egy másik lapban, a Harvard Business School magazinjában jelent meg először a FOMO, vagyis a „Fear of Missing Out” kifejezés. A „kimaradástól való félelem” fogalmát Patrick J. McGinnis használta, akkor még egy menedzseri magatartás jellemzésére: azokat a szakembereket írta le így, akik nem akarnak lemaradni a trendekről, ezért túl sok lehetséges úton próbálkoznak. A FOMO mára a közösségi média „sötét oldalát” leíró szorongást jelenti, az egyén félelmét attól, hogy másoknak lehetnek olyan élményeik, amik neki nem. A kutatások szerint a FOMO az Egyesült Királyságban a 18 és 33 év közöttiek 72%-át érinti, Kínában pedig a megkérdezettek 78.3%-át.
Andrew Przybylski brit pszichológus 2013-ban kutatócsoportjával a lemaradástól való félelem motivációs, érzelmi és viselkedési összefüggéseit vizsgálta. Arra jutottak, hogy a kimaradástól való félelem leginkább a millenniumi korosztályt érinti, és elsősorban azokra jellemző, akik kevés önbizalommal rendelkeznek, kevés elismerést kapnak, és gyakran magányosak, vagyis a közösségi média csupán felerősíti a meglévő pszichológiai problémáikat. Az utóbbi években széles körű tudományos figyelmet kap a FOMO: vizsgálták, milyen hatása van az agyra, kutatták a gazdaság és a kimaradástól való félelem kapcsolatát.
Amit elveszítünk
A közösségi média meghatározó és sok szempontból hasznos: a cégek számára kommunikációs és ügyfélkapcsolati eszköz, magánemberként a tájékozódás egyik forrása, megkönnyíti a kapcsolattartást a családtagokkal, barátokkal. Azonban a „digitális környezet […] vég nélkül ontja magából az ingereket, és garantálja az azonnali kielégülést…” – írja Eva Hoffman Hogyan unatkozzunk? című könyvében. Olyan ez, mint egy finom falatokkal megrakott vendégasztal, mi pedig szeretnénk megkóstolni mindent, nem hagynánk ki semmit, de sosem lakunk jól. Megtudunk sok mindent, de a „virtuális túlaktivitással” sok mindent veszítünk – természetesen az elpazarolt időn kívül. Az online írott üzenetekkel elveszítjük a szavakkal kimondott, gesztusokkal kísért beszélgetést, annak minden finom árnyalatát, találkozás és beszéd helyett „hangtalanul” kommunikálunk. „A rövid és tömör digitális kommunikáció során (a Twitteren, a Facebookon) csak személyiségünk legmulandóbb és legfelszínesebb aspektusait mutatjuk meg és fejezzük ki.” Az Instagramra megszállottan gyártott fotóink mások számára talán irigylésre méltó pillanatot mutatnak, számunkra minden bensőségességet nélkülöző instant információk, amik szinte nyomtalanul múlnak el az életünkből. Az élményeink addig a néhány pillanatig tartanak, amíg elküldjük az sms-t, elolvasunk egy Twitter-bejegyzést, és „ez a fajta pillanatnyi figyelem, ha rögzül és szokássá válik, gyengíti a kognitív memóriát” – írja Eva Hoffman. – „Mióta digitális eszközökkel osztjuk meg életünket, türelmetlenebbek lettünk, és már nem tudunk hosszabb időn át egyetlen dologra figyelni. Koncentrációs képességünk sokszor csak a rövidített formájú internetes kommunikációhoz elegendő.”
Dolce far niente
Az állandó aktivitás, elfoglaltság hátterében ott húzódik a semmittevés társadalmi megítélése is, hiszen számos kultúrában a semmittevés nemhogy nem édes, hanem kifejezetten elítélendő. Pedig a megfelelően adagolt unalom igen fontos az idegrendszer és az agy működése szempontjából, ellensúlyozza a túlstimulált világot. A Guardian cikke szerint az unalom egyensúlyba hozza az idegrendszert, csökkenti az érzékszervi inputot, növeli viszont a kreativitást, serkenti a gondolkodást, a „strukturálatlan időtöltés” segít megbirkózni az érzelmekkel.
Eva Hoffman szerint is „szükség van olyan pillanatokra is, amelyeket édes semmittevéssel tölthetünk, félretéve minden nyomást és elvárást”. Könyvében nemcsak arra mutat irodalom- és filozófiatörténeti példákat, hogy írók és gondolkodók mit gondoltak a semmittevésről, hanem beszédes, láttató példákkal győzi meg olvasóját, hogy a tétlenség nemcsak neurológiai szempontból fontos, hanem nélkülözhetetlen az önismeret számára is. „Ha állandóan az egyik tevékenységből a másikba ugrunk, és közben nem figyelünk saját belső késztetéseinkre és hangulatainkra, akkor bizony könnyen elveszíthetjük magunkat: bizonyos értelemben elveszíthetjük azt a képességünket, hogy meg tudjuk élni az élményeinket.” Ahhoz ugyanis, hogy feldolgozzuk és értelmezzük mindazt, ami velünk történt, időre van szükség, aminek hiányában „gyengébbek, kevesebbek, szorongóbbak és boldogtalanabbak vagyunk,” és nem tudunk döntéseket hozni. A mélyen „eltett” emlékek segítségével tudjuk elmesélni életünk történetét.
A kimaradás öröme
Azt gondolhatnánk, ahhoz, hogy megküzdjünk a kimaradástól való félelemmel és le is győzzük azt, elég leiratkozni a közösségi médiáról, korlátozni az eszközökön az internethasználatot, vagy egész egyszerűen „buta” telefont használni. Csakhogy ezeket a radikális megoldásokat kevesen választhatják, mert a mobil egyben munka- és kommunikációs eszköz. Fontos lépés lehet a lassítás, a technikai eszközök nélkül töltött idő beiktatása, az itt és most tudatos megélése és az, hogy az élményeket megtartjuk magunknak a közösségi oldalak helyett.
„Ha túl sok időt töltünk a virtuális világban, akkor annak többek között az lesz a következménye, hogy elszakadunk saját fizikai jelenlétünktől és környezetünk valóságától” – mondja Eva Hoffmann, és hozzáteszi: ahhoz, hogy teljes életet éljünk, vissza kell találnunk az érzékszerveink világába. A tudatosság kialakításában segít a jóga, az érzékszerveinket játékba hívja a séta a természetben, az olvasás visszavezet a „longform szövegekhez”, a képzőművészeti alkotások megmutatják a szépséget, a zene zsigerileg hat ránk. Ezek a tudatosan megélt élmények pedig mélyítik az önismeretet. „Olyan életet élünk, amelyben könnyen ránk talál a stressz és a zavarodottság, így ha szeretnénk elkerülni ez az állapotot, akkor össze kell szednünk a bennünk kavargó élménydarabkákat, és meg kell értenünk, hogy milyen jelentéssel bírnak számunkra…”
Az önismeret, a stabil önkép és értékrend a pszichológus Przybylski szerint is a FOMO elleni „egyszerű” gyógymód, ezért megvalósítása embert próbáló. Kezdjük kis lépésekben, például a hírek pörgetése helyett a reggeli kávé mellett bámészkodjunk, nézzünk ki az ablakon, vagy ne váljunk Charlie Raviolivá, hívjuk fel a barátainkat és találkozzunk velük.
Felhasznált irodalom
Eva Hoffman: Hogyan unatkozzunk? (Fordította: Garamvölgyi Andrea), HVG Könyvek, 2017
A telefonhasználat mikro-mintázatai a fiatalok és felnőttek körében
Motivational, emotional, and behavioral correlates of fear of missing out
Michelle Kennedy – Daniel Hermens: Boredom gets a bad rap. But science says it can actually be good for us