Egyszerre tünet és következmény, hogy a gyermekotthonban élő gyermekek száma évről évre nő. Az előre nem tervezett terhességek következményei közül a legsúlyosabbak közé tartozik, ha az édesanya nem tudja vagy nem kívánja megtartani gyermekét, ráadásul olyan támaszt sem talál, aki segíteni tudna egy emberséges és jó döntés meghozatalában. Bár ma már szinte minden nagyobb városban működik olyan kórház, ahol anonim módon, biztonságos inkubátorokban helyezhető el az újszülött, sajnos sokan nem ismerik ezt a lehetőséget. Emiatt nem ritka a félelemből, kilátástalanságból meghozott, kétségbeesett döntés, amelynek – becslések szerint – évente 15-20 csecsemő esik áldozatául.
A háttérben összetett élethelyzetek rajzolódnak ki. Ezek az anyák legtöbbször kihagyják a terhesgondozást, anyagi és szociális körülményeik kritikusak, gyakran bántalmazás vagy visszaélés is szerepet játszik a történetükben. A Központi Statisztikai Hivatal adatai is megerősítik, hogy az állami gondozásban élő gyermekek száma folyamatosan nő, ami egyértelműen arra utal, hogy a megelőzés még nem tölti be azt a szerepet, amely elvárható lenne.
Bizonyos helyzetekben mégis van mód beavatkozásra. Azoknál a nőknél, akik végül mégis eljutnak a terhesgondozásra, az egészségügyi személyzet kulcsszerepet játszik. A figyelmes, szakértő tekintet észreveheti azokat a jeleket, amelyek egy elutasított vagy kétségbeesetten megélt terhességre utalnak. Ilyenkor különösen fontos a bizalmi légkör, az őszinte, megértő kommunikáció. Tudnunk kell, hova születne a gyermek, és biztosítanunk kell az anyát arról, hogy jogi és egészségügyi értelemben egyaránt biztonságban van. Érdemes megemlíteni az örökbeadás lehetőségét, illetve tájékoztatni a várandóst az anonim inkubátorok elérhetőségéről.
Az orvos, a nővér, a védőnő egyaránt katalizátor lehet abban a folyamatban, amely végül egy jobb életet kínálhat az újszülöttnek. A szereplők közötti együttműködés hatékonysága döntő tényező. A nőgyógyászat, a gyermekvédelem és a védőnői szolgálat összehangolt munkája elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyos esetekben életet menthessünk.
Tudás a megelőzéshez, támogatás a bajban
Az egyedülálló édesanyák helyzetének könnyítése érdekében több irányból is indultak segítő kezdeményezések. Lakhatási gond esetén a családok átmeneti otthona jelenthet ideiglenes megoldást, amelyeket jogszabályi előírás alapján minden harmincezer főnél nagyobb településen biztosítani kell. A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal adatai szerint jelenleg 161 ilyen intézmény működik országszerte, ezek közé tartoznak az anyaotthonok is, amelyek várandós vagy kisgyermekes nőket fogadnak. Civil szervezetek is jelen vannak, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány például kifejezetten az ilyen élethelyzetben lévők támogatására jött létre.
Ezek a megoldások ugyanakkor legfeljebb a következményeket enyhítik, a probléma gyökeréhez kevéssé nyúlnak. A megoldás kétirányú. Egyfelől a várandósság idején kell mindent megtenni annak érdekében, hogy lehetőség szerint megszülethessen a gyermek, és biztonságos környezetbe kerüljön, másfelől – és természetesen ez a sokkal jobb megoldás – a megelőzésre kell helyezni a hangsúlyt. Már a korai életszakaszban meg kell alapozni azokat a tudásbeli és érzelmi mintákat, amelyek megelőzhetik a krízishelyzetek kialakulását. Ez a feladat az otthon, az óvoda és az iskola közös felelőssége. A felvilágosítás nem alkalmi esemény, hanem fokozatos és folyamatos, az életkorhoz illeszkedő tanulási folyamat, amelyben a gyermekek kérdéseire mindig őszinte, ugyanakkor befogadható válaszokat kell adnunk.
Sokan szerencsés közegben, szeretetteljes figyelem mellett kapják meg ezt a tudást, de azoknak a gyerekeknek, akiknek erre nincs esélyük, intézményes keretek között kell biztosítani a kapaszkodókat. Mindez különösen fontos abban az információs közegben, amelyben élünk. Az internet szűretlen tartalomáradata, a vizuális sokkhatások és a szexualitással kapcsolatos félreértelmezett üzenetek rendkívüli nyomást gyakorolnak a gyerekekre. A felnőttek felelőssége, hogy ebben a zajban biztosítsák a tiszta hangot, és elkerüljék, hogy a gyermekek egyedül maradjanak a kérdéseikkel.
A túl korán érkező, félelmetesnek ható információk nemcsak zavarba ejtők, hanem torzíthatják is a gyermek önképét, a testhez való viszonyát, a kapcsolódási készségeit. A szexualitás ilyenkor nem természetes fejlődési folyamatként, hanem érthetetlen, sokszor félelmet keltő zónaként jelenik meg. Ilyen háttérrel nem meglepő, ha később gondot okoz a bizalom kialakítása, ha felszínes vagy túlfűtött kapcsolatok váltják egymást, esetleg tartós elutasítás vagy menekülés jellemzi a testi közelséget. Az alkohol vagy a kábítószer sokaknál válik a feszültségoldás eszközévé, ami nyilván nem megoldás, sőt újabb krízisekhez vezethet.
Minden korábbinál fontosabb, hogy előrelátóan, tudatosan és érzékenyen forduljunk a gyerekek felé, legyen szó akár biológiai, akár érzelmi kérdésekről. Nyilván nehéz lehet ez bizonyos családokban, ahol a szülők sem kapták meg gyermekkorukban a megértést és támogatást, ők esetleg ugyanezt a mintát viszik tovább, és számukra is gondot jelent az őszinte beszélgetés a gyermekeikkel, vagy az objektív, józan, a gyermek életkorát figyelembe vevő szeretetteljes válaszadás a gyermekek által feltett kérdésekre.
A gyerekeinket ma másfajta világban kell segítenünk eligazodni, mint amilyenben mi felnőttünk. Éppen ezért a felnőtteknek is máshogy kell gondolkodniuk, előrelátóbban, bátrabban, tudatosabban. Ideje, hogy a családi beszélgetések természetes része legyen a férfi és a nő szerepe, a szexualitás, a fogamzásgátlás, a gyermekáldás, a család jelentősége, és minden olyan téma, amely a testiségről, az együttélésről vagy az identitásról szól. Fel kell vállalni azokat a kérdéseket is, amelyeket korábban sokan inkább elhallgattak, mint például a másság, az elfogadás, a társadalmi ítéletek alakulása vagy éppen a kirekesztés élménye.
A könyvespolcokon már ott vannak azok a kiadványok, amelyek segíthetnek az első lépések megtételében. A Minden egy kérdéssel kezdődik című könyv például vizualitásában is vonzó és jól strukturált útmutatóként szolgálhat, különösen az alapkérdések körüljárásához. A legfontosabb mégis az, hogy a szülők merjenek kérdezni és válaszolni, ha kell, segítséget kérni, és a gyerek életkori sajátosságaihoz igazodva beszélgetni.
Az otthoni kommunikáció mellett az intézmények felelőssége is megkerülhetetlen. Az óvodai és iskolai évek alatt szisztematikusan kell helyet adni ezeknek a témáknak, méghozzá szakmailag megalapozott, hiteles módon. Hiszen – ahogy fent említettem – vannak olyan szülők, akik maguk is rendezetlen élményeket hordoznak a saját felvilágosításukból, s emiatt nehezebben tudják megfogalmazni vagy átadni azt, amire a gyermeknek szüksége lenne. Ezért sem elegendő egyetlen, kínosnak érzett beszélgetéssel lezárni a témát, ahogyan az is kevés, ha évente egyszer előadásként kerül elő a kérdés.
A szexuális nevelés folyamat, amelynek része kell, hogy legyen a rendszeresség, a fokozatosság, az életkori érzékenység és az érzelmi biztonság, ehhez pedig új eszközökre van szükség. Digitális felületek, játékos, mégis szakmailag ellenőrzött tartalmak segíthetik a legkisebbeket abban, hogy a testiséget egy természetes fejlődési út részeként értsék meg. A serdülők számára pedig már olyan applikációk is hasznosak lehetnek, amelyek egyfajta párbeszédként működnek, tájékoztatnak, de nem irányítanak. Az angol nyelvű próbálkozások – mint a Juicebox vagy a Merolagi – jól mutatják, hogy a jómódúbb országokban is csak most alakul a módszertani keretrendszer, tehát az út elején járunk.
A hiány egyben lehetőség is. Egy gondosan kidolgozott, hazai fejlesztésű digitális program nemcsak a gyerekeket segíthetné, hanem a szülőket és a pedagógusokat is, akik gyakran eszköztelenek, pedig érezhető bennük a szándék a változásra. A cél az, hogy segítsünk a gyermekeknek olyan felnőtté válni, akik értik önmagukat és a többieket, s ezért felelősen tudnak dönteni a testükről, a kapcsolataikról és az életükről.
Részlet Dr. Ficzere Andrea: Egészség kezdőknek és haladóknak - Gondolatok felelősségről, megelőzésről és a gyógyulás útjairól c. könyvéből (Partvonal, 2025)