Egyre több nemzetközi értekezés, tanulmány, szakmai előadás és cikk születik manapság a betegközpontú egészségügyi szolgáltatás modelljéről, avagy a patient-centered healthcare-ről. Azt hiszem, ez már önmagában is nagy előrelépés az elmúlt évtizedekhez képest. Ugyanakkor nem szabad itt megállnunk, minden energiánkkal azon kell lennünk, hogy ezeket a gondolatokat, ötleteket, s terveket valóra is váltsuk, hogy valódi, teljes körű gyógyítást kínálhassunk betegeinknek.
Épp ennek a munkának szeretném szentelni a Betegfókusz blogot, ahol hétről hétre olyan saját, illetve nemzetközi tapasztalatokat, ötleteket, kutatási eredményeket, sőt már működő megoldásokat mutatunk be a blogon megjelenő szakértőkkel, melyek a betegközpontúság gyakorlati megvalósításában támogathatják a kórházvezetőket, illetve az orvosokat s nővéreket.
Nagyon fontosnak tartom ezt a feladatot, hiszen rengeteg negatív behatás érheti a beteget, amikor orvoshoz kénytelen fordulni. Ahogy André Picard is említi cikkében, ilyen rossz érzés a kiszolgáltatottság, a névtelenség, a tehetetlenség, a várakozás és a magány. Sok beteg érzi úgy, hogy ő csak egy a sok beteg között, nem kap valódi figyelmet csak az x-edik számú pácienst látják benne, beolvad a tömegbe. Ez persze mindaddig erős magányérzetet eredményez, amíg az orvossal vagy a nővérekkel ki nem alakul egy közeli, bizalmon alapuló kapcsolat. Ehhez persze idő és energia kell, illetve valós odafigyelés, hiszen a beteggel türelmesen meg kell osztani a betegségével és kezelésével kapcsolatos fontos információkat, mivel ezek hiányában tehetetlennek, kiszolgáltatottnak fogja magát érezni. Ha a betegségével kapcsolatos szorongásokon túl még az ellátás során is folyamatosan negatív érzelmeket él meg, el tudjuk képzelni, mennyivel nehezebb lesz a gyógyulás.
Az ellátást betegközpontúvá kell változtatnunk, s el kell érnünk, hogy az orvosnak legyen ideje és lehetősége figyelmesen meghallgatni a beteget, s nem csak a tüneteivel, hanem a lelkével is tudjon, illetve akarjon foglalkozni. Ez egy afféle „semmit a betegről a beteg nélkül” vezérelv bevezetését jelenti, ami merőben más hozzáállást követel meg a jelenlegi, „az orvos előír, a beteg pedig teljesít” szemlélettől.
Az egészségügy valódi célja az, hogy a beteg időben, megfelelő módon gyógyuljon, az egészségügyi személyzet pedig érezze, gyógyítani tudott, valódi testi-lelki segítséget nyújtott a betegnek. El kell érnünk, hogy a beteg és az orvos is szabadon kifejezhesse azokat a félelmeket, igényeket és frusztrációkat, melyek akár döntő módon befolyásolhatják a kezelés sikerességét. Minderre persze kizárólag akkor van mód, ha az egészségügyi intézmények vezetői minden feltételt megteremtenek a megfelelő színvonalú betegellátásra, a problémamentes munkavégzésre, illetve az élhető körülményekre. Ezekről a lehetőségekről külön-külön bejegyzésekben számolunk be majd a blogon.