Gyerekkorunk óta ismerjük ezeket a vicces mondásokat. Jókat kacagunk rajtuk, és tényleg nagyon viccesek, de a valóság, ami mögöttük rejlik, egyáltalán nem az. A probléma százezreket érint – sőt, milliókat, ha a családtagokat is beleszámoljuk. Márpedig bele kell számolnunk, ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az alkoholbetegséget (és természetesen más szerfogyasztást is) a családi rendszer szintjén, nem csupán egyénileg kell kezelni. A szenvedélybetegek családjának élete kicsit olyan, írják az Újraépített életek szerzői, Békési Tímea és Dr. Kassai Szilvia, mint egy körtánc, amelyben középen áll az üveg, és körülötte lejt az egész család.
A titok
A szenvedélybetegek felnőtt gyerekeinek sokszor évekbe, évtizedekbe telik, mire egyáltalán azonosítják és megnevezik a problémát, amely az életvezetési, párkapcsolati nehézségeik vagy szorongásuk, depressziójuk oka. Egyrészt azért, mert a szenvedélybeteg szülővel az élet annyira rumlis és kiszámíthatatlan, és gyakran annyi fizikai szenvedést kell kezelni, hogy a lelki terhek kezelésére nem marad idő és energia – ráadásul egy gyereknek nincsenek is eszközei erre. Másrészt azért, mert a gyerek mindenhol csend-falakba ütközik, akár az alkoholizmus megnevezéséről van szó, akár a családi emlékezésről, hiszen a beszélgetés során mindig elérkezik egy pont, amikor meg kellene nevezni a megnevezhetetlent, ezért a családtagok inkább elhallgatnak, vagy másra terelik a szót.
Így aztán mire a szenvedélybeteg szülő felnőtt gyerekében összeáll, hogy a kontrollálási kényszere, bizalomhiánya, állandó feszültsége és feszültségkeltési kényszere – vagy akár bizonyos furcsa, érthetetlen viselkedései és reakciói – ugyanarra az okra vezethetők vissza, gyakran már rengeteg szenvedésen és elrontott kapcsolaton van túl.
A diagnózist jelentősen megnehezítheti az is, hogy a mai negyvenes-ötvenes korosztály szülei esetében a szerhasználat oka gyakran történelmi trauma volt, hiszen a hazugságokra épült társadalomban a gyerek előtt hallgatni kellett a valódi problémákról és azok okairól. Árnyalt képet fest erről a világról Grecsó Krisztián Vera című regénye, amelyben egy tizenegy éves kislány szembesül azzal, hogy a felnőttek minden fontos dologról hazudtak neki, illetve az Apám üzent című műve, amelyben a lázadó fiatal férfi a Kádár-korszak fullasztó világában hiába próbál kitörni a paraszti kultúrából. Mindkét regény számos férfialakja az alkoholban talál menedéket.
A történetmesélés fontossága
Az Újraépített életek című könyvben tizenhárom történetet olvashatunk, amelyeket szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei – köztük ismert művészek – mesélnek el. Az elbeszélők társadalmi és családi viszonyai közötti különbségek ellenére a történetek számos hasonló elemet tartalmaznak. A legtöbbjükből az rajzolódik ki, hogy ezek a gyerekek mintha egyszerre két életet éltek volna: az egyik az ő egyedi életük, amelyben iskolába járnak, különféle kedvteléseik és barátaik vannak, a másik pedig az, amelyben a főszereplő az Üveg, és ezen a szinten a történetek szinte összemosódnak.
Azokban a történetekben, amelyekben az Üveg a főszereplő, az apa/anya hol jól van – olyankor némelyikük kifejezetten okos, érdekes és kedves –, hol magatehetetlenül hever, a gyerek pedig túlélési stratégiákat gyárt, amelyekben ráismerünk a szenvedélybeteg családokról szóló szakirodalomban leírt négy magatartásforma – hős, bohóc, bűnbak, elveszett gyerek – mindegyikére, illetve néha ezek keverékére. Szívszorítóak a kis hősök – „Attila mindent megold”; „meg akartam mutatni, hogy én nem adom fel” –, csakúgy, mint a kis bohócok – „mindig jó kedvet akartam csinálni. Ezért kellett nekem mindig beszélni, beszélni, és elérni, hogy mindenki pompásan érezze magát” –, és persze a többiek is: az „elveszett gyerekek”, akik felteszik a láthatatlanná tevő sipkát, illetve a „bűnbakok”, akikre rásütik, hogy problémás gyerekek, így legalább addig se kell a valódi problémával foglalkozni, ameddig őket szidják.
Grecsó Krisztián Apám üzent című regénye megrendítő pontossággal írja le a gyerek állandó stratégiai tervezését, és az ezzel járó folyamatos hintázást az ellentétes érzelmek között. Az utóbbinak különösen megrendítő és pszichológiailag is pontos leírását találhatjuk abban a részben, amikor a fiúnak megjelenik az első drámája, és az apa szeretné elolvasni.
– Elolvashatom?
Olyan óvatosan, valódi érdeklődéssel kérdezte, hogy arra élő ember nem felelt volna nemmel, nem akadt más a földkerekségen, aki ezt a könnyen teljesíthető, gyönyörű kívánságot, ami ilyen mély szereteten alapul, elutasította volna, csak a saját fia.
– Nem.
Erik lelke, mint valami frontterület, izzott és megdermedt egyszerre, fellángolt benne egy leginkább a szerelemre és a hálára hasonlító, gömbölyű érzés. A hála és a szeretet, hogy az apja törődik vele, és ennél sokkal fontosabb, hogy ilyen őszinte, hiszen Ignác még életében nem tudott ennyire megnyílni.
Másfelől belemerevedett a helyzetbe, sértetten és jéghidegen, hogy fel kellett nőnie, felnőtt emberként kell megtapasztalnia, hogy az apja közeledni próbáljon. És mivel gyűlölte magát, amiért nem tudja az apja szeretetét elfogadni, hát egy pillanat alatt szétáradt benne a harag. Ezért nem ő a hibás! Ignác tehet róla, hogy nem tud erre reagálni, mert ha szerette volna a fiát, ha valaha kimutatta volna, mi munkál benne, akkor Erik azt megtanulta volna elfogadni. Nem szólt semmit, belefagyott az addig önfeledten birtokolt hétköznapiságba. (…)
Megkeseredett körülöttük a levegő. Erik görcsösen akart locsogni tovább, ahogy addig tették, Ignác meg próbált nem megszégyenülni. Ha már kiadta magát, nem adhatta fel ilyen könnyen, tizenkilencre lapot húzott.
– Hogy talán – motyogta –, mint egykori színpadi ember, adhatnék egy-két jótanácsot.
Erik lenézően pillantott rá. „Hol van az már?’”, ez volt az arcára írva. Ignác akadozva felelt ezután, nagy levegőket vett. Amikor egészen elakadt egy mondattal, Erik lopva rápillantott, látta, hogy nem is a meccset nézi, hanem bámulja a harmonikaajtó libafoszöld végtelenségében a semmit.” (523-5. o.)
Grecsó regénye nemcsak azt írja le érzékletesen, hogyan viszonyul a fiúgyerek az apához és az általa előidézett helyzetekhez, hanem az apa fizikai-szellemi leépülését és a családi élet ritmusát is, amely a helyzetek kezelése, az elvonókúrák utáni reménykedés és reményvesztettség köré szerveződik.
A történetmesélés nemcsak a megkönnyebbülés és a tanúságtétel miatt fontos. Ahogy az Újraépített életek egyik elbeszélője mondja: „Ezt mind elmesélem [a gyerekeimnek], szavakba öntjük, létezővé tesszük, mert ez mind mi vagyunk.” A szenvedélybeteg felnőtt gyereke, aki elmeséli a történetet, benépesíti és megeleveníti a családi múlt titkokkal és hallgatásokkal teli terét, s ezzel nemcsak „létezővé teszi” ezt a múltat és szereplőit, hanem segít önmagának és a gyerekeinek is abban, hogy megküzdjenek a saját problémáikkal. A kimondatlanság, a titok ugyanis erősen rontja a felnőtt gyerek problémamegoldó képességét, hiszen így azt tanulja (és tanítja a gyerekeinek), hogy az igazi problémákat el kell tussolni, megoldás helyett álproblémákra kell koncentrálni, vagy elviccelni a dolgot.
Hogyan lehet feldolgozni az ilyen gyerekkort, lehetséges-e ez egyáltalán? A történetek mesélői közül a legtöbbeknek sikerült – épp ezért tudják és akarják elmondani a történetüket. Van, akinek a vallás, a hit, másoknak a művészet, az alkotás segített. Van, akinek szerencsére a másik, nem szerhasználó szülője vagy egyik-másik nagyszülője erős és stabil volt, és szeretetet, biztonságot kapott tőle (ezek a szülők, nagyszülők persze sokszor rá is mennek a kettős megmentő szerepre), és van, akinek sikerült olyan párt választania, aki segített neki abban, hogy normális életet éljen. De minden esetben óriási tudatossággal felépített életeket láthatunk, amelyeknek csupán az első, de már nagyon nehéz lépése a probléma felismerése.