A testi-lelki egészséggel kapcsolatos ismeretszerzés volt a témája nemrég megrendezett konferenciánknak, ahol az előadók – egészségügyi és médiaszakemberek – hangsúlyozták: egyre nehezebb elkülöníteni a médiában és az interneten a komoly tudományos eredményeket a csalástól és a dezinformációtól. De ha vesszük a fáradságot, és a minket érdeklő témáról elolvassuk egy világszínvonalú egyetemen dolgozó kutató közleményét, akkor biztosan megnyugodhatunk, hogy csakis a teljes igazságot olvassuk – vagy mégsem? Dr. Szabó Csaba, a világ egyik legtöbbet idézett gyógyszerkutatója, a svájci Fribourgi Egyetem professzora új könyvében azt állítja, hogy ez sajnos nem így van.
Az Elpazarolt orvostudomány. Hiteltelen kutatók, megbízhatatlan kísérletek című könyv a laikus számára is érthetően vázolja fel a tudományos kutatás anomáliáit, amelyeknek számos elemével mindenki tisztában van, aki valaha is bármiféle tudományos kutatásra adta a fejét. De az, hogy milyen súlyos, rendszerszintű problémáról van szó, a legtöbbek számára talán csak akkor lesz világos, ha elolvassák ezt az alapos, rengeteg statisztikai adattal megtámogatott és sok humorral fűszerezett könyvet.
A tudományban súlyos túltermelési válság van, derül ki mindjárt az előszóból: évente kb. egymillió orvostudományi közlemény jelenik meg. De a probléma korántsem csak a túltermelés: a publikált cikkek eredményeinek jelentős százalékát más kutatók nem tudják megismételni – vagyis ezek a közlemények megbízhatatlanok. Hogy hány százalékát, erről különféle becslések léteznek – egy 2015-ös elemzés 50%-ra taksálja a reprodukálhatatlan közlemények arányát, de vannak ennél durvább becslések is. Pénzben kifejezve ez évente 30-60 milliárd kidobott dollárt jelent csak az Egyesült Államokban. És ez nem csak a döbbenetes pazarlás miatt baj, hanem azért is, mert a napvilágra kerülő botrányos esetek nyomán egyre többen veszítik el bizalmukat a tudományban.
Mi az oka a kialakult helyzetnek? A szerző fejezetről fejezetre elemzi azokat a tényezőket, amelyek egymást erősítve vezettek el ide. Az első a kutatói életpálya nehézségeivel függ össze. Noha szerencsés esetben az igazságkeresés és a tudomány szeretete miatt választja valaki a kutatói hivatást, a valóság az, hogy a tudós élete véget nem érő akadálypálya, amelynek során a primer kutatásra sokszor alig marad idő. A doktori fokozat megszerzése után legtöbben nem jutnak biztos álláshoz, hanem egyik posztdoktori vagy óraadói pozíciótól a másikig élnek. Ha végre biztos állást szereznek, akkor sem ér véget az akadályfutás: egyrészt az előrelépéshez, sőt még az állás megtartásához is állandóan publikálni kell, másrészt külső pénzek nélkül a kutató nem tudja finanszírozni a tudományos munkáját, de még az életét sem. A pályázás létkérdés, tehát a tanítási és adminisztrációs terhek mellett újra és újra pályázatokat kell írni.
A kutatási pályázat megírása óriási munka, és mivel 90%(!) az esélye, hogy elutasítják, folyamatosan pályázni kell. Ráadásul nem feltétlenül a legjobbak nyerik el a kutatási pénzeket, egyrészt mivel a bírálási folyamatban sok a szubjektív elem, másrészt mert – mint minden olyan helyzetben, ahol hatalmas pénzek forognak kockán – a versenyhelyzet azoknak kedvez, akik hajlamosak a nem teljesen vagy egyáltalán nem tisztességes megoldásokra.
A pályázati rendszer hibája például, hogy úgy kell tenni, mintha a kutatók tudnák, pontosan milyen kísérleteket fognak elvégezni a kutatás különböző szakaszaiban, és azoknak mik lesznek az eredményei, holott innovatív tudományos munka esetében ez nem mindig elvárható. Ezért a pályázók gyakran manipulált adatokat szerepeltetnek – így aztán nem csoda, hogy a kísérletek jelentős részét nem lehet megismételni.
A replikáció sikertelenségének nem mindig a csalás az oka. Sokszor módszertani különbségek, a kutatási anyagok és vegyszerek megbízhatatlansága, emberi tévedések vagy akár a kutató szubjektivitása is lehet az ok (pl. egy másik kutató máshogy értelmezi az adatokat vagy más következtetéseket von le). Ám gyakran csúsztatások vagy csalások miatt nem stimmelnek az eredmények: ezek az „adatmasszírozástól” (pl. kilógó adatok kizárása vagy a hipotézis utólagos felállítása ismert eredményekből) a kitalációkig terjednek.
A tudományos csalásról szóló fejezetben elképesztő történetek sorjáznak, amelyekben az adatok meghamisításától, sőt teljesen légből kapott adatok használatától a képi csalásig – pl. „Photoshop-művészetig” – mindenféle megdöbbentő esetre van példa. Nagy visszhangot váltott ki például a Stanford kutatójának, William Summerlinnek az esete, aki bőrtranszplantációs kísérleti eredményeit úgy hamisította meg, hogy filctollal színezte be a „transzplantált” állatok bőrét, vagy Erin Potts-Kant, a Duke Egyetemen dolgozó, doktori fokozattal nem rendelkező kutató ügye, aki manipulált adatokat tartalmazó közleményei alapján több mint 200 millió dollár kutatási pénzt szerzett.
A szerző hangsúlyozza, hogy a botrányos esetek nem elszigeteltek: ezek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Idézi a San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem posztdoktori ösztöndíjasainak körében végzett felmérést, ahol a válaszadók 81%-a ismerte el, hogy hajlandó lenne adatokat hamisítani annak érdekében, hogy kutatási támogatást nyerjen vagy publikáljon.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a csalás mindenhol megjelenik, ahol korlátozott erőforrásokért folyik a verseny, csak éppen – hangsúlyozza a szerző – itt az igazságkeresésről lenne szó…
Az utolsó előtti fejezetben Dr. Szabó Csaba a tudományos publikációs rendszer hibáit elemzi. Ahogy már korábban szó volt róla, a tudományos világban egyre inkább a publish or perish (publikálj, vagy pusztulj) a jelszó. Az egyre szédítőbb iram megkeseríti a tudományos kutatók életét, ám vannak olyanok is, akik ebben inkább a fényes profitszerzési lehetőséget látják meg, és tudományos folyóiratot alapítanak.
A modell remek: a szerző megírja és beküldi a közleményt (ő maga meg is formázza és szerkeszti), a bírálók (a tudományterület tekintélyes alakjai) ingyen elkészítik a bírálatot, a szerző vagy intézménye fizet a folyóiratnak (nem is keveset), majd a magukra valamit is adó tudományos intézmények előfizetnek a méregdrága folyóiratra.
Ma csak az orvosbiológia területén több mint 50 ezer tudományos folyóirat létezik. Ezek között vannak valódi folyóiratok, amelyekben komoly közlemények jelennek meg (bár ezeknél is sok probléma van a bírálatnál), és vannak „ragadozó” folyóiratok, amelyeknek egyetlen célja a profit – ezek sokszor selejtet vagy álközleményeket publikálnak, amelyeket a közlemények „szerzői” a publikációs kényszer miatt fizetnek meg.
És léteznek a szerző által „kamuferenciáknak” nevezett konferenciák is (ő maga például óránként kap meghívást ilyen konferenciákra), amelyekre azért mennek a tudósok, mert az intézményük fizeti a luxusutat.
Dr. Szabó Csaba könyvének célja elsősorban a helyzet feltárása. A bemutatott probléma annyira súlyosnak tűnik fel, és a kutatás, illetve a kutatói életpályamodell minden területét annyira áthatja, hogy egyszerű megoldásokat nem is lehet javasolni. Vannak tudományos visszaélésekre vonatkozó weboldalak, amelyek nagyrészt magánkezdeményezések – az érintett intézmények (kutatóhelyek, minisztériumok, folyóiratok) ugyanis vonakodnak a feltárástól, mert attól tartanak, hogy aláásná a tudomány egészébe vetett bizalmat.
Noha ez a veszély fennáll, a szerző szerint a helyzet tarthatatlan, ezért felvázolja azokat az irányokat, amerre el lehetne indulni: meg kellene szüntetni a publikálás kötelezettségét, főleg praktizáló orvosoknál; át kellene csoportosítani forrásokat a kísérletek reprodukálására; meg kellene szüntetni azt, hogy a kutató intézménye úgy tekintsen a kutatásra, mint aminek pénzt kell hoznia; a kutató állása ne függjön a pályázati pénzek megszerzésétől; valamint szükség van a pályázati rendszer és kiadóipar teljes reformjára; és kriminalizálni kellene a tudományos visszaélést.
Dr. Szabó Csaba a laikus olvasónak is ad néhány tippet arra, hogy hogyan olvasson tudományos cikket. A kiadó engedélyével hamarosan közöljük ezt az alfejezetet.