Ugrás a tartalomra

Méltósággal élni és méltósággal elköszönni – Harvey Max Chochinov Méltóságterápia című könyve

A halál, bármennyire is természetes része az életnek, még mindig tabunak számít. A haláltól való távolságtartás a modern kultúrák egy sajátossága, aminek eredménye, hogy az élet végéhez közeledve sem merünk és tudunk beszélni az elmúlásról. A Chochinov és munkatársai által fejlesztett, méltóságterápia nevet viselő módszer abban segít, hogy méltósággal tudjunk elköszönni az élettől.

Harvey Max Chochinov kanadai pszichiáter a palliatív ellátás egyik úttörő alakja. Méltóságterápia című könyvében azt az általa is fejlesztett és használt terápiás módszert mutatja be, amellyel a végstádiumú betegek lehetőséget kapnak a szeretteiktől és az élettől való elbúcsúzásra.

A méltóságterápia egy olyan módszer és egyben eszköz, amellyel a betegek üzenetet hagyhatnak hátra a családtagok, a világ számára, kimondhatják azt, amit egész életükben nem mertek kimondani, és elmesélhetik azokat a történeteket, amelyek olyanná formálták őket, amilyenek. Ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy a betegek keretbe helyezhessék saját magukat és az élettörténetüket, valamint hogy megőrizhessék a jövő számára a legfontosabb történeteiket.

Harvey

A 2011-ben megjelent könyv egy Platón-idézettel kezdődik, megalapozva az írás egészének fő szemléletét, valamint – véleményem szerint – az egyik legfontosabb üzenetét is.

„A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, hogy a testet anélkül próbálják meggyógyítani, hogy az elmét is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabadna külön kezelni.” – Platón

Számos kutatás, többek között azok, amelyeket az otthonápolásról szóló cikkünkben is bemutattunk bizonyítja, hogy a test és a lélek, a fizikai és a mentális egészség elválaszthatatlanok: az egészség egyszerre szól a biológiai test és a psziché jóllétéről. Erről az egységről nem feledkezhetünk meg az elmúlás előtti utolsó időszakban sem, és a méltóságterápia pontosan ebben segít.

A halál, bármennyire is természetes része az életnek, még mindig tabunak számít. Ennek megfelelően nem áll rendelkezésre elegendő eszköz ahhoz, hogy a halál gondolatát közel engedhessük magunkhoz az életünk során. Sokszor csak egy hozzánk közel álló személy elveszítése, vagy a saját mulandóságunkra való ráeszmélés miatt foglalkozunk a témával. Az érdemi beszélgetésre, a gyász feldolgozására, az elengedésre nincsenek megfelelő eszközeink. Chochinov, a könyv, valamint a terápiás módszer ennek a folyamatnak egy szeletében, az elköszönésben segít. 

DIgnity

A fő gondolat és motiváció, amelyre a terápia épül, korántsem új keletű. Az emberek, mióta rádöbbentek a mulandóságukra, arra törekszenek, hogy valamilyen módon nyomot hagyjanak maguk után. Ezek lehetnek konkrét üzenetek, fotók, épületek, műemlékek, de gondoljunk csak az első emberek által készített barlangfestményekekre, vagy arra a természetes folyamatra, hogy gyermekeket szülünk és nevelünk, amivel a saját létezésünkből is tovább örökítünk valamit.
A méltóságterápia – ami maga is egy búcsúüzenet – fontosságával foglalkozó első cikkek a 2000-es évek elején jelentek meg, elsősorban Kanada, Ausztrália, az Egyesült Államok, Japán, Dánia, Portugália, Svédország és Anglia területein foglalkoztak a témával. A terápia kutatói és alkalmazói a méltóság kifejezését és annak megélését emelik a középpontba, a módszer egyik fő célja, hogy a végstádiumú betegek átéljék és érzékeljék, hogy fontosak, valamint hogy volt „értelme” az életüknek.

Bár könnyen gondolhatnánk, hogy az utolsó hetekben és hónapokban ezeknek az érzéseknek a megélésére már nincs elég idő, az olyan országokban végzett kutatások, ahol az eutanázia engedélyezett, éppen ennek ellenkezőjéről számolnak be. A betegek, akik eutanáziát kértek, reménytelennek, elveszettnek és tehernek érezték magukat. A könyvben idézett kutatásban olyan orvosok is részt vettek, akik aláírták az eutanáziára vonatkozó kérvényeket. Az orvosok szerint az esetek 57%-ában jelent meg a „méltóság elveszítése” a halál siettetésének okaként, 33%-ban a „másoktól való függés”, míg önmagában a „fájdalom” a beadott kérvények csupán 5%-ában.

A méltóság, ahogy ez és számos más, a témára fókuszáló kutatás is mutatja, az egyik legmeghatározóbb sarokköve a palliatív ellátásnak. Ennek felismerése vezetett ahhoz, hogy egy olyan terápiás módszert dolgozzanak ki, amely a fizikai, szellemi, egzisztenciális és spirituális nehézségeket egyaránt felismeri és elismeri. A méltóság e megközelítés szerint a betegségből adódó aggodalmak, a méltóság megőrzésére alkalmas eszközök, valamint a társadalmi méltóság témáin keresztül kerül górcső alá.

A terápia során a betegek a beszélgetést vezető terapeuta szemszögéből látják magukat, így a szakember teljes megértéssel, odafordulással és ítélkezésmentesen kell, hogy kezelje a hallott történeteket. A beszélgetést vezető személy feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a beteggel, megértse, hogy a beteg mit szeretne átadni, empátiával, pozitív megerősítéssel forduljon hozzá, segítse azt, hogy a történet úgy kerüljön elmondásra, ahogy azt a beteg szeretné. Ezzel a módszerrel egy olyan, videóval, hanggal és írásban rögzített emlék készülhet, amelyet a család generációkon át megőrizhet. Természetesen a beteg maga dönti el, hogy ki férhet hozzá a dokumentumhoz, arra is van lehetősége, hogy a beszélgetés egésze titkosítva maradjon.

Dignity

A beszélgetés régi, féltve őrzött és igazán szeretett emlékeket hoz a felszínre, lehetőséget adva arra, hogy a beteg ismét átélje, akár új perspektívából szemlélje ezeket az eseményeket. A felidézett események lehetnek az élet egészére kiható negatív vagy pozitív változások, de akár a lehető leghétköznapibb emlékképek is. A könyvben számos beszélgetés részleteit olvashatjuk, ahol a betegek részletekbe menően írnak le olyan hétköznapi emlékképeket, mint például azt, ahogy a gyerekük a kertben játszik. Azonban ezek az emlékek megtelnek élettel, ahogy a beszélő a gyermek által viselt ruháról, az akkor érzett illatokról, a napfény megcsillanásáról beszél: az emlékek színes fotókká válnak az olvasó képzeletében.

A beszélgetés nem csak a betegnek, hanem a hozzátartozóknak, barátoknak is segít: saját magukat láthatják más szemüvegén keresztül, ők maguk is újra átélhetik az emléket, vagy pedig egy számukra jelentéktelennek tűnő eseményt tölthetnek fel azzal a tartalommal, amelyet a szerettük értelmezése, leírása ad.

Dignity

A terápia egyetlen titka, hogy figyelni kell a betegre és az érzéseire. Ezt segítik elő az összeállított, mankóként használható kérdések is, amelyeket természetesen nem kell szigorúan követni, azonban segítenek keretet adni a beszélgetésnek. A kérdések segítségével a szakember támogatni is tudja a beteget, ha elbizonytalanodna abban, hogy „jól csinálja-e” a méltóságterápiát. Az összeállított kérdésekből néhány példa:

  • Kérem, meséljen az életéről; melyek azok az emlékek, amelyekre a leginkább emlékszik, amelyek a legfontosabbnak tűnnek?
  • Mikor érezte magát a leginkább élettel telinek?
  • Melyek a legfontosabb szabályok, normák, amelyeket az élete során követett?
  • Mire a legbüszkébb, amit az életében elért?
  • Mit kíván a szeretteinek?
  • Melyek azok a dolgok, amelyeket mindenképpen el szeretne mondani a szeretteinek?
  • Van olyan különleges dolog, amiről azt szeretné, hogy a családja tudjon, hogy Ön jusson arról az eszükbe?

Ezek a kérdések elősegítik, hogy a beteg lássa az élete célját, értelmét, elismerve érezhesse magát. A terápiás módszer, valamint Chochinov munkássága rámutat arra, hogy bár a halál elkerülhetetlen, egyáltalán nem lényegtelen az, hogy milyen körülmények között búcsúznak el az emberek az élettől. Az írás előtérbe helyezi a palliatív ellátás fontosságát, valamint azt, hogy mindenki megérdemli, hogy az életét értelmesnek és méltónak láthassa.

Harvey Max Chochinov (2012). Dignity Therapy. Final Words for Final Days. Oxford University Press. Oxford